Az élet az optimizmus szemüvegén át
Múlt héten hiányoltam a napfényes hétvégét, de a mostani bőséggel kárpótolt. Ráadásul mindkét hétvégi nap nagy részét a szabadban tölthettem, erdő-és mezőjárással, kertészkedéssel. Nem is tudom hirtelen, hogy a kert vagy én vártam jobban a téli maradványoktól való tisztulást, a száraz részek eltávolítását, a lazítást, fellélegzést?
Én annyira, de annyira várom idén a tavaszt, hogy komolyan megsértődtem egy kicsit a hétvége időjárásán. Általában nem szoktam vitába szállni az aktuális évszakkal vagy napi időjárással, mert ugye mi értelme is lenne? De szombaton annyira vágytam a meleg napsütéses időt, hóvirágot és kankalinokat akartam keresni egy napfürdős sétán- utóbbiból legalább hozhattam haza a szombati piacozásról- hogy egészen csalódott voltam a mindent beterítő köd láttán.
Házasság hete, szerelmesek ünnepe, évfordulók és egyebek hete. Milyen szép ünnepek! Nekem minimum három okom lenne a héten ünnepelni, mégis kicsit olyan ez a hét nekem, mint amikor az SOS-falus gyerekeket látom a színpadon feszengeni anyák napján. Szívfacsaró.
Jelmezt húzunk. Maszkoljuk az arcunkat nap mint nap. Most nem arra a darabka kötelező textilre gondolok, ami borzolja és színesíti (vagy szürkíti?) majd egy éve mindennapjainkat.
Arra a jelmezre gondolok, amit olyan sokszor, sokféle szerepünkben öltünk magunkra. Ráadásul tengernyi van belőle. Nekem legalábbis. A repertoárom mostanság a teljesség igénye nélkül: anya, nő, barát, kolléga, beosztott, szakember, szomszéd, városlakó, vándor, szakács, cukrász, takarító, ezermester, utas, ügyfél, páciens, tanár. Meg ki tudja még mi, épp amit a különféle helyzetek megkívánnak.
Persze mindezen jelmezek gyorsan cserélődnek, és az enyémek abban is speciálisak, hogy ritka a szövésük: meglehetősen keveset takarnak. Egyre kevesebbet, ahogy az évek telnek.