Mint ahogy gyerekkoromban is, és azóta rengetegszer, idén is a bécsi újévi koncert volt az újév első élménye: az év első kávéjának és a maradék mákos bejgli elfogyasztásának aláfestő zenéje. A szünet előtti rész rendszeresen a reggelizős- ébredős-énidős fázisé, majd a második felére a már egészen friss család gyűlik a tévé köré, hogy a híres ráadások már normál hangerőn zengjenek.
Az idei évben nemcsak az egyik kedvenc karmesterem volt a szenzáció, de a terem virágdísze is gyönyörködtetett. Igazán pompás és reményteli volt látni a lágy rózsaszínt, az éltető vöröset a megnyugtató és mindig harmonikus zölddel.
Viszont miután teljesen felébredtem, és kigyönyörködtem magam a dekorációban és a zenében, volt lehetőségem három csuda dologra bukkanni így a távolból is. Ha egyszer élőben is szerencsém lesz hozzá, atyaég, mi lesz itt! Könyvet írok róla, azt hiszem.
Elsőként magát Christian Thielemann karnagyot említem. Németország egyik leghíresebb és legelismertebb zeneművészét én csak csodálni tudom. A mérnöki pontossággal adagolt figyelem a zenészekre, a kimért, de őszinte kedvesség mellett ahogy együtt él a zenével, valami fantasztikus számomra. Tudom, ennek jelentős része már rutin… de nála valahogy a rátermettség mellett látszik a rengeteg munka is, amit beletesz egy-egy fellépésbe. Jó értelemben, nem izzadtságszagúan. Mintha egy fafaragó egy igazi kézműves remeket tett volna le elénk az asztalra, úgy hajolt meg a végén.Nem egy showman-típus, de számomra pont ez teszi hitelessé. Milliók nézik? Ez van, ő nem megy át bohócba, dolgozik, ahogy kell. Minden idegszálával a zenekarra hangoltan, szinte szimbiózisban varázsolja elő a tökéletes hangzást. Mert az is látszik rajta- nekem laikusként is- , hogy csak a tökéletes hangzás az elfogadható. Annyira szeretném ezzel a tűzzel és koncentrációval gyakorolni a hivatásomat hatvanpár évesen (is)!
Második élményem is hozzá kapcsolódik, illetve a zenekarhoz és a karmesterhez. Ez az egymásra utaltság, a bajtársias fegyelem nagyon tetszik minden egyes zenekar munkájában. Legyen az amatőr vagy profi zenekar, megható, ahogy a zenészek együtt rezdülnek. Amikor a közös kottából játszó páros egyik tagja teljesen rábízza magát a másikra, amikor egy finom szem-vagy fejmozdításból értik egymást a “közös projekten dolgozó csapattagok”, az valami csodálatos. Eddigi életemben szinte mindig egy csapat tagjaként dolgoztam, de ilyen harmóniát már nagyon régen éltem meg, hogy egy nagy csapat szinte összes tagja nagyon jól tudja a másikat olvasni. Itt, ahogy a zenekar mellett magát a karmestert is jobban figyeltem, a “főnök” és “beosztottak” igazi viszonya is tisztán látszott. Ugyan mindenki a karmesterre figyel, de a produkció fényes vára mégiscsak a zenészek munkájából épül fel. Ki vannak egymásnak szolgáltatva, de nem ez látszik, hanem a partnerség, a támogatás, a közös célért, egy irányba húzás. Azt hiszem, a nagyvállalatok szervezetfejlesztési tanácsadói, csúcsvezetői vehetnének néhány leckét neves karmesterektől.
A harmadik csodát az egyik néző adta. Sok másik társára felfigyelhettem volna, valószínűleg sokak arcán volt hasonló élmény nyoma. Én most egy középkorú ázsiai férfire figyeltem fel a Radetzky-Marsh alatt. Egyrészt ugyanolyan odaadással figyelt a karmesteri utasításra, mint a profi zenészek, másrészt a produkció vége felé egészen elképesztő érzelmi kavalkád futott végig az arcán.Látszott a mű, az alkalom élvezete és a felszabadult jókedv, ahogy az összpontosításból egy pillanat alatt átváltott rajongóvá. Az arcán olyan elégedettség ragyogott át, amilyet mindenkinek érdemes és jogos volna egyszer átélni.
Azt a pillanatot kaptam el (vagy képzeltem bele a helyzetbe, meglehet), hogy itt most egy élet jutalma manifesztálódik. Amire mindig is várt, ami éveken, évtizedeken keresztül talán elérhetetlen volt, de ugyanakkor eléggé jelentős ahhoz, hogy érdemes legyen küzdeni érte, és most itt van. Lett jegy, ide tudott utazni, az öltözék is kifogástalan, a terem csillogó, a zene csodás, és a tapsot sem hibázta el. Ez most már az övé, végérvényesen és visszavonhatatlanul. Egyszerre őszinte gyermeki öröm, és élete delén – vagy azon kicsit túl is – haladó munkás élet elismerése. Magával ragadott, én is vele tudtam örülni, és azzal a rengeteg emberrel, aki hozzá hasonlóan élete nagy pillanatát élte meg a koncert alkalmával.
Egy halvány sajnálat is átsuhant rajtam, azok iránt, akik bármely kötelességből vagy kényszerből, kissé unottan üldögéltek a rendezvényen. Nekik üzenem, legközelebb ne szenvedjenek ennyire, bármikor hajlandó leszek beugrani és helyettesíteni őket az újévi koncerten.
Mosolyra is fogja futni, és a tapsba is próbálok nem belehibázni. Szívesen 🙂
