Szoktatok gyerekkorotokban segíteni a szüleiteknek? Volt esetleg apukátoknak, nagypapátoknak műhelye? Szerettétek a technikaórákat? Amikor ti jártatok általános iskolába, mi mindent csináltatok ezeken az alkotós alkalmakon? A tanárotok szerette a tantárgyát vagy gépiesen nyomta le az órákat?
Nekem meggyőződésem, hogy ezek az első találkozások a munkával, a semmiből valamit alkotással életre szóló élmények. Aki találkozott valaha egy lelkes ezermesterrel, egy jó pedagógussal, biztosan nagyobb bátorsággal áll neki kisebb kétkezi feladatoknak felnőttként.
Nagyon nem szeretem, ha egyik vagy másik tantárgyat leértékelnek emberek, különösen ha általános iskolai tárgyakról van szó. Mert hosszú-hosszú évek bizonyítéka, hogy nem lehet egészséges személyiséget nevelni, ha a „nem annyira fontos” tárgyakat kihagyjuk az oktatásból. Vegyük az ének-zenét. Bár legtöbb gyerek húzza az orrát, ha énekelni vagy kottázni kell, ha osztályonként csak egy-két gyerek tapasztalja meg, mennyire feltölti a zenehallgatás vagy az emberi énekhang, már megérte. Megtanulja, hogy a zene kikapcsolja, energizálja, és később is tud erőforrásként nyúlni ide. Vagy a rajz- ugyanez a színezéssel, festéssel, montázskészítéssel. Milyen jó, hogy divatba jöttek a felnőtt színezők, lassacskán rájövünk, hogy ezek az egyszerű, mindenki által megismert dolgok a lelket ápolják és gyógyítják, személyiséget formálnak, gazdagítanak.
Nekem valamiért a technikaórák akadtak be. Hangom is felejtős, kézügyességem sem a legjobb. Én azt élveztem már gyerekként és élvezem ma is, hogy egy kupac valamiből használható dolog lesz. Már ha szerencsénk van. Ha nem, akkor meg nekiállunk újra, vagy addig rontjuk, míg jó nem lesz. (Ó drága Borbély tanár úr, hányszor biztatott minket ezzel a mondattal grafikán!) Ezért is nyűgöznek le azok a helyek, ahol alkotás folyik, legyen az asztalos-, kárpitos-, szerelőműhely, műterem vagy épp egy termelőüzem. Egyik hobbim a gyárlátogatás, voltam már a legkülönfélébb üzemekben, de egy bizonyosba meg ugye egészen rendszeresen látogatok 😊
Persze kellett a lelkesedéshez Bea néni, a legkedvesebb technikatanárom. Emlékszem, annyira szerettem, hogy még varrószakkörre is eljártam hozzá, pedig ha valamihez teljesen tehetségtelen vagyok, akkor az a varrás. De mindig talált az alkotásomban valami jót, és azt emelte ki, nem a hibákat. Az első dolog, ahol átfordult a személy iránti lelkesedésem a tantárgy felé, az valami fűrészelős feladat volt. A régi technikateremben satupadok is voltak, vékony lécet fogtunk be és fűrészeltünk. Ugyan a befogott fűrésszál szakadt, szorult, végül csak átküzdöttem az anyagon. Egy kis csiszolással egészen szép felületet kaptam. Szinte gyönyörködtem benne. Kaptam a művemre talán egy hármast vagy négyest, de a kész munkadarabot csillagos ötös érzés volt a kezembe fogni, s nagyon büszkén cipeltem haza. Otthon pedig voltak olyan jó fejek, hogy megdicsérték a bicebóca alkotást.
Onnantól mindig bütyköltem valamin. Madáretetőt csináltam, szélcsengőt, gyöngyöt fűztem, kipróbáltam a korongozást, a horgolást, a kötést, mind mérsékelt sikerrel, de például egész korrektül szőttem később főiskolásként. El is végeztem egy népi kismesterség-oktatói tanfolyamot ezer éve, azt se mondom, hogy hasznát se vettem, hiszen éveken át tartottam kézműves foglalkozásokat gyerekeknek, de nem én faragom a legszebb sípot a megyében, na 😊
Most, pár nappal a Föld Napja előtt azért is aktuális ez a téma, mert a környezetvédelem egyik legegyszerűbb módja, hogy nem veszel újat, hanem azt használod, amid van, addig, amig, amíg csak lehet. Ha leszakad a gombod, felvarrod a ruhára, kabátra. Ha változott az alakod, de az adott ruhadarabot szereted, átalakíttatod, ha folt került rá, befested vagy varrsz rá egy felvarrót. Ha meguntad a komódodat, újra fested, ha új képet szeretnél a szoba falára, készítesz egy kollázst érdekes anyagokból, régi magazinokból. A végleg elhasznált ruhákból készülhet szőnyeg, lábtörlő, törlőruha- manapság millió újra felhasználási ötlet közül válogathatunk az interneten.
Ügyesebb kezű kalandorok megtanulhatják akár a kisgép-javítást is a videokból. Már én is forrasztottam például itthon, tehát nagy összegben fogadok, hogy akiben kis akarat van, annak sikerülni fog. Így lehet új életet lehelni távirányítóba, konyhagépbe, rádióba. Nem biztos, hogy csak a szeméttelep az egyedüli útja a tönkrement holminknak. Manapság, amikor a rendes iparos nagyobb a hiánycikk, mint tavaly ilyenkor az élesztő, jól jöhet kis bátorság a falfestéshez, zárcseréhez, vízvezeték-szereléshez is.
De ha már előhoztam az élesztő kérdését, valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki rájött a kétkezi munkában rejlő lehetőségekre. Tavaly, az első lezárásokkor, amikor még nem nagyon értettük, mi vár ránk, mi ez az egész helyzet (amúgy én most is egyre kevésbé), a fél ország menekült a tehetetlenségből az alkotásba. Amikor hirtelen a négy fal közé szorulunk, nem tisztán önkéntes vállalásból, az frusztráló. Az még jobban, ha valami nem érhető el, főleg, ha abban szocializálódtunk, hogy minden is van mindig. Így a kreatívabbja hamar, a többiek később fedezték fel a házi kenyér zamatát, a kovásznevelés örömét, a balkonkertészkedést, a maradékokból isteni falatok alkotását. Annyira jó volt látni, ahogy a közösségi médiában a sztárpékek kovászkurzust hirdettek, a séfek egyszerű recepteket mutattak. Sok hobbicsoport indult különféle platformokon, volt egy hatalmas pozitív hulláma a közösségi alkotásnak és őszinte lelkesedésnek. Nem egymás ellen, hanem egymásért voltunk jelen a közösségi médiában. Ha munkánk nem is volt egy időre, hasznosnak éreztük magunkat. Talán most, a második kuckózás alkalmával ezt hiányolom leginkább, és ezért is örülök duplán, ha látok hasonlatos összefogásra épülő és nem csak címkéző- kirekesztő posztokat. Kíváncsi leszek, hosszú távon marad-e a kreatív energiákból velünk? Nekem mindenesetre van olyan ismerősöm, aki a karanténhónapok alatt talált új (szerelem)karrierre, vagy vágott bele új hobbiba, melyben azóta is csodákat alkot.
Magam is ha egy kis feltöltődésre vágyom, hamarabb keresek felüdülést a kétkezi munkában, mint valamiféle szellemi tevékenységben. Persze, nagyon jó dolog olvasni is, tegnap például le sem tudtam tenni Barna Imre regényét, de igazán az kapcsol ki, ha valami látványosat alkotok, egy süteményt, egy fülbevalót vagy egy fotóalbumot. A legutóbbi szabadnapomon például kifestettem a hálószobát, és tervezgetek a nyári szabadságomra is egy kis bútorfelújítást. Valószínűleg nem lesz annyira tökéletes, mintha profi csinálná, de töredék összegből ki lehet pofozni egy másnak hulladék-közeli bútordarabot. Plusz jobban meg fogom becsülni én is, hiszen jelentős mennyiségű munkaórám lesz benne. Színtiszta örömből, és ez a lényeg.
Szurkolok a technikaéletvitel oktatóknak, hogy mind több gyakorlatias ismeretet tudjanak átadni a Q-generációnak, hiszen nagy eséllyel szükségük lesz a kétkezi tevékenységre. A lelküknek biztosan.
A kiemelt képen épp készül az egyedi mintázott anyagom a Kőszegi Nemezgyárban, ahol 2018 októberében egy felejthetetlen napot töltöttem, és azóta is visszavágyom.
