Az élet az optimizmus szemüvegén át
Képzeljétek, új hobbim van. Néhány hete rajzolni tanulok. S nemcsak rajzolni tanulok, de legalább ilyen fontos, hogy a rajzolással magamat is tanulom. Van egy rakás okom arra, miért a rajzolásra szánom a szabadidőm egy szeletét? A három legfontosabb a következő:
David Foster Wallace beszédéről egy szintén izgalmas könyv, Steven Kotler: A lehetetlen művészete lapjain olvastam. Már a kivonat is lenyűgözött, a teljes beszéd pedig az egyik legelgondolkodtatóbb írás, amit valaha olvastam. Wallace a beszédet a Kenyon College 2005-ös diplomaosztóján tartotta, de aktuálisabb manapság, mint valaha.
Magyar fordításért köszönet Dénesnek! Nem bírtam megtartani magamnak, olvassátok, ízlelgessétek és gondolkozzatok el rajta. Nem csak bölcsészeknek, minden ésszel élő embernek szeretettel ajánlom! 😉
David Foster Wallace: Ez a víz!
Két fiatal hal úszkál a vízben, mikor találkoznak egy idősebb hallal, aki szembeúszik és biccent nekik: “‘Reggelt, fiúk! Milyen a víz?” A két fiatal hal tovább úszik egy kicsit, míg végül az egyik odafordul a másikhoz és azt kérdezi: “Mi a fene az a víz?”
Kaptunk a házzal 8 darab szép fenyőajtót tíz éve. Beltéri, igazi fa és teljesen funkcionális mind, ennek ellenére az első perctől utáljuk őket. Az amúgy tökéletes ajtókat ugyanis egy lehetetlen sötét mustárszínű valamivel kente le az előző tulaj.
10 éve tör elő belőlem változó intenzitással az utálat, fejben már a szivárvány minden színére lekentem őket, de persze nem történt semmi konkrét lépés az ügyben. Aztán egy nap a festékbolt felé vettem az irányt, vettem egy tégely festékmarót, pár tégely festéket, csiszolópapírt és abban az átkozott-boldog percben eldőlt a szabadidőm jelentős részének sorsa.
Reggel óta Bródy: Mindannyian mások vagyunk száma jár a fejemben. Nem véletlen, egy csodaszép anyák napi meglepetés része volt a video, amit kisiskolás gyerekeink készítettek nekünk ezzel a dallal a főszerepben. Megható volt és érdekes is: a héten nagyon sokszor járta a fejemben és volt beszédtéma köztünk ez a hasonlóság-különbség ügy.
Szoktatok gyerekkorotokban segíteni a szüleiteknek? Volt esetleg apukátoknak, nagypapátoknak műhelye? Szerettétek a technikaórákat? Amikor ti jártatok általános iskolába, mi mindent csináltatok ezeken az alkotós alkalmakon? A tanárotok szerette a tantárgyát vagy gépiesen nyomta le az órákat?
Nekem meggyőződésem, hogy ezek az első találkozások a munkával, a semmiből valamit alkotással életre szóló élmények. Aki találkozott valaha egy lelkes ezermesterrel, egy jó pedagógussal, biztosan nagyobb bátorsággal áll neki kisebb kétkezi feladatoknak felnőttként.
A legtöbben abban a hitben nevelődtünk, ha valamit elérünk az életünkben, az elhozza a boldogság érzését. Egy jó jegy, egy sikeres felvételi, egy új pozíció, saját lakás, anyagi javak vagy álmaink autója vagy nyaralása fogja bebiztosítani a boldogságunkat.
De a tapasztalat mást mutat, úgy vagyunk ezekkel a mérföldkövekkel, mint egyszeri agár a műnyúllal. Valami mindig az orrunk előtt van, mi pedig fejvesztve rohanunk a vágyott cél után. Épp csak élni felejtünk el közben, no és boldognak lenni.