Kaptunk a házzal 8 darab szép fenyőajtót tíz éve. Beltéri, igazi fa és teljesen funkcionális mind, ennek ellenére az első perctől utáljuk őket. Az amúgy tökéletes ajtókat ugyanis egy lehetetlen sötét mustárszínű valamivel kente le az előző tulaj.
10 éve tör elő belőlem változó intenzitással az utálat, fejben már a szivárvány minden színére lekentem őket, de persze nem történt semmi konkrét lépés az ügyben. Aztán egy nap a festékbolt felé vettem az irányt, vettem egy tégely festékmarót, pár tégely festéket, csiszolópapírt és abban az átkozott-boldog percben eldőlt a szabadidőm jelentős részének sorsa.
Mondhatnátok, hogy nem vagyok komplett, és valószínűleg igazatok is van 😊 Tanácsolták páran, hogy vegyünk új ajtókat, most úgyis állja a felét kormányunk. Aztán olyan vélemény is volt, hogy jó ez így, ahogy van- sőt szép, ideje megkedvelni. Mindkét tanácsnak van igazságtartalma, de végül ha nem is feltétlen a józan ész, de a felújítás vágya győzött. Két ajtót maratunk és olajozunk majd, a többi mázolva lesz. A kamraajtóval kezdtem ez utóbbit, fehér színt kap az újjászületésben, ami remekül illik a környezetéhez.
Ahogy az alapozó réteget festettem, már csak egy kérdés volt bennem: mi a fenének vártam ennyi ideig? A maratás után egyrészt gyerekjátéknak tűnt a festegetés, másrészt az addig nemszeretem szín eltűnőben volt. A fedőrétegeket már széles vigyorral a számon, ámde csigatempóban vittem fel. Nem hiszem, hogy sokan vagyunk a földön, akik hajlandóak a 10-es ecsetet 6-osra cserélni a javítgatások során, de szerintem megérte 😊
Volt pár óra flow élményem, amikor nem érdekeltek a hírek, nem érdekelt az időjárás, a forint árfolyam, a holnapi ebéd, mindössze az, hogy a festék elég legyen és szépen terüljön. Ahogy néztem a csúfból egészen csinossá váló ajtólapot, nem tudtam nem arra gondolni, hogy teljesen hasonló dolog történik velünk is, ha önfejlesztésre adjuk a fejünket.
Mindenkinek van legalább egy olyan tulajdonsága, szokása, állapota, amin nagyon szeretne változtatni, amiről érzi, hogy el kellene hagynia, le kellene mondania róla, tovább kellene lépnie.
Sóhajtozunk évről évre, hogy de jó lenne ez, vagy jobban szeretném máshogy, aztán nem történik semmi. Mert tudjuk, hogy nehéz, mert érezzük, hogy ugyan tűrni se jó, de változtatni még nehezebb. Készülni kell rá, adott esetben anyagi ráfordítással is jár, egy csomó kényelemről le kell mondanunk miatta, verejték, könnyek esetleg átmeneti kudarc kíséri a változást. Ekkor még nem is beszéltem a kívülállók véleményével, hiszen minden általam felsorolt nehézség hatványozódhat egy nem támogató közegben.
Akármit szeretnénk is változtatni, még egy abszolút átmeneti hajviselet-módosítást is megszakért közösségünk, a nagyobb horderejű változások pedig akár kapcsolatok végét is jelenthetik. Ugyanakkor a változások kiváló erőpróbái a kapcsolatoknak, az erőseket még tovább erősíti, amelyek meg elszakíthatóak, azokért hosszasan nem is érdemes bánkódni szerintem.
A próbatételek nagysága nincs mindig arányban a változáséval, ez egy többesélyes játék. Van, hogy óriási eredményeket tudunk elérni egy apró változtatással, projektmenedzsmentben ezt hívjuk alacsonyan lógó gyümölcsnek. Nem kerül óriási erőfeszítésbe, de sokat hoz a konyhára- csak gyakran ez a hátulütője is: nem tudjuk eléggé értékelni. Van persze olyan is, hogy hónapok munkája, tengersok lemondás sem hozza el a vágyott változást- na ilyenkor kell leülnünk magunkkal és újratervezni, ha lehetséges. Általában igen, mindig van egy másik út, csak keresni kell.
Esetemben ilyen volt most az ajtókkal is: miután a két ajtóról levakartuk a régi festéket, beláttam, hogy nyolcnál ez akkora erőfeszítés lenne, amire lehet, hogy az egészségem is rámenne. Gyorsan meghoztam hát a kompromisszumos döntést: a többi csak festve lesz.
Ahogy néztem az első kész ajtót, mégsem az oldószertől hólyagos lábam, a kiment bokám, az elköltött párezer forint vagy a háromnapi munka jutott először eszembe. Hanem az, hogy megint beigazolódott, hogy képes vagyok olyasmire is, amiről eddig rakétatudománynak gondoltam, és eszembe sem jutott, hogy képes lehetek rá.
Manapság már mindennek utána lehet nézni, majdnem mindent meg lehet csinálni, amit szeretnénk, valóban csak akarni kell, na meg mérlegelni, hogy megéri-e? Nekem ez az ajtófelújítás sem elsősorban anyagi siker. Persze spórolok is, hiszen a mester valószínűleg drágábban dolgozik, mint az én szabadidőm árazódik, nem beszélve az új ajtók áráról, beépítéséről. Spórolok hulladékot, hiszen nem kell kidobni a teljesen megfelelő ajtókat, nem kell ideszállítani az újakat, ésatöbbi. Mind nagyon jó dolgok, de ennél is sokkal többet ér, amit bennem indított el a dolog.
A változásra, a változtatásra való képesség gyakorlása óriási kincs, valamint az is, hogy tudatosítottam ismét magamban: a nem megfelelővel nem muszáj együtt élni, lehet változtatni rajta. Az ajtó szimbólum, a példa élni segít.