Ma egy szinte egész napos gyalogtúrán vettem részt. A nagyjából tízfős társaság a havas szántóföldeken, mezőgazdasági utakon bandukolt, hogy a környék kevésbé nyilvánvaló kincseit felkeressük. A nagy attrakcióktól mentes útvonalvezetés, a reggeli köd, a hófödte táj és a maroknyi csapat együtt tette lehetővé, hogy egyedülálló élményben legyen részünk. Igazi adventi készületi túra volt ez, a külső körülmények csak kevéssé nehezítették a befelé- és néha-néha az egymásra figyelést.
Ahogy a lakott területeket elhagytuk, keskeny ösvényeken vagy traktor szántotta mélyedéseken vezetett utunk. Többször ugrattuk egymást azzal, hogy „lábnyomodban járok”. Ami adott esetben egyszerre könnyítette és nehezítette meg a túrázó dolgát.
Milyen is a másik lábnyomát követni?
Egyfelől kényelmes, hiszen főleg a szűz hóban, a girbegurba talajon ha sikerül már letaposott útra vetni a lábunkat, csökken az erőfeszítés. Kisebb eséllyel botlunk meg, kevesebb energiába kerül a mozdulat is talán, és a bakancsba is kevesebb hó kerül. Másrészt a másik lábnyomába lépve kevésbé puha a találkozásunk a talajjal, a léptek hossza is ritkán azonos, jobban kell figyelnünk a mozgáskoordinációnkra. Ha az előttünk járó nem eléggé rutinos, a latyakosabb részre lép, mi pedig belesüppedünk a sárba, ha vakon követjük. Vagy még rosszabb: akár ha csak az előttünk álló lábára koncentrálunk, veszélybe is sodorhatjuk magunkat: a figyelem elterelődik a környezet többi részéről, és akár tévútra is vihetnek a nyomok.
Miközben a hóban bukdácsoltunk, bőven volt időm azon gondolkozni, mennyire igaz ez a szimbólum a mindennapokra is. Ugyanígy bukdácsolok a mindennapok girbegurbás, hepékkel és hupákkal, latyakkal, jéggel és kaviccsal borított útján. Néha akad egy-egy szimpatikus nyúlcsapás, egy lábamhoz, léptemhez illő nyom, de amint vakon követem a mások nyomát, legyen az bármennyire kényelmes is-lekerül a fókusz saját magamról, az én útjelzőimről. Szerencsés esetben gyorsan rájövök, hogy tévúton vagyok, és indulhat az újratervezés. Más forgatókönyv esetén lassabb a reakció, nem jelez időben a belső GPS, és ez esetekben fordulhat elő, hogy bár a Kisalföldre indultam, de valahol a Bakonyban vagyok. Persze csak képletesen, hiszen a valóságban ezerszer inkább indulnék a Bakonyba De szerintem értitek a lényeget 😉
Nem mindenáron kell magunknak utat törni, van számtalan olyan nyom is, mellyel tovább jutunk, mint a saját kis bozótharcainkkal. A tanítványoknak a munkában sokszor hangsúlyozom: a jó gyakorlatot nem követni vétek és pazarlás. Nem kell hetente feltalálni a kereket, sokkal inkább agyaljunk azon, mekkora, milyen széles kerekeken gurul hatékonyabban a mi kis járművünk tovább. A nehézség abban áll, hogy megtaláljuk a követni érdemes példát, az igazán jó gyakorlatot. Ebben lehet segítségünkre egyrészt az önismeret, másrészt a megérzés és jóbarátja, a bizalom.
Önismeret nélkül útnak induló vándornak küzdelmes lesz az útja, legyen az egy szimpla gyalogtúra vagy egy merőben más élethosszig tartó utazás. Ha nem ismerjük a valós vágyainkat, a körülbelüli útirányt, a fizikai vagy lelki korlátokat, az a célba érést veszélyezteti minden esetben. Vegyük a gyalogtúrát példának: ha én tudom magamról, hogy utálom a hideget, nincs alkalmas cipőm se, és teljesen hidegen hagy a környék eldugott kincseinek felfedezése, akkor nagy hiba lenne elindulni egy maihoz hasonló túrán. Ha a felfedezés vágya hajt, az a kérdés, elég erős-e ez a motiváció, hogy a másik két feltételt felülírja? Ha nem, megint csak jobb otthon maradni, vagy máskor, máshogy útnak indulni. De ha kellően erős a kíváncsiság, túl tudok lendülni a fent említett nehézségeken, akkor élvezhető napot zárhatok.
A megérzést sokan nemcsak lebecsülik, de a létezését is tagadják. Én ilyenkor csodálkozom, s persze el tudom fogadni, hogy olyan is lehet, hogy valakinek soha nem súg semmit a megérzése (merthogy szerinte nincs), de jelentem, nálam működik. A megérzések nálam olyanok, mint a túrajelzések az úton, az élet igazán fontos fordulóin határozottan megjelennek. Már csak az a kérdés, éles-e a figyelmem annyira, hogy időben észleljem a jeleket? Amikor nem vagyok kellően éber, simán elindulok egy másik irányba, hogy aztán kulloghassak vissza vagy egy jóval küzdelmesebb úton kell folytatnom az utat a következő állomásig. Van, hogy a veszélyjelző készülékem kikapcsol, vagy simán alvóba megy. Na ilyenkor szoktak adódni a földközeli élmények, túrán és az életben egyaránt.
További fontos kérdés a bizalom kérdése. Nagyon nem mindegy sem egy szombati vándorláson, sem szimbolikusan az, mennyire bízunk az elöljáróban? Van-e okunk kételkedni, ha számunkra ismeretlen ösvényen, gödrökön, buckákon vezetne? Megbízunk-e annyira benne, hogy elhiggyük, az általa kijelölt út vezet a vágyott célig? Ha igen, azt hiszem, a nagyok ezt nevezik pszichológiai biztonságnak- erre törekszünk a valamelyest függő helyzeteinkben, párkapcsolatban, munkahelyen, iskolában. Én megérzések nélkül ebben a kérdésben bevallom, elbuknék. Egészen korai élményeim vannak a témában, például a gyerekkori szomszédokkal kapcsolatosan. Szinte falusias környezetben gyerekeskedtem, természetes volt egyik-másik házba a bejárás, főleg, ha korunkbéli gyerek volt a háznál. Máig emlékszem, egyik otthonba nem szívesen mentem be, főleg, ha az anyuka otthon volt. Nem bántott, nem szólt rám soha, sőt kedveskedett ezzel-azzal- de valahogy éreztem, hogy jobb a távolság tőle. Aztán mintegy harminc évvel később találtam egy iratot, amiből kiderült, hogy csúnyán be akarta csapni a családunkat. De számtalan pozitív példát is tudnék hozni. Nagyon jó élményeim vannak mentorokkal, vezetőkkel, példaképekkel és barátokkal, vagy akár idegenekkel is, akik jó szándékkal mutattak nekem utat életem fontos szakaszain, akár akaratlanul elejtett félmondattal is.
Érdeklődve figyelem azokat a mondjuk úgy szakmákat, vagy sokkal inkább hivatásokat, ahol a feltétlen parancskövetés alapvető. Gondolok itt elsősorban a papokra vagy a katonákra. Utóbbiaknak a nehezebb nézetem szerint, hiszen nekik sokszor egy- egyéni szinten sokszor homályos- politikai erő parancsait kell követni egy másik ember parancsai által. Ráadásul ezen parancsok sokszor homlokegyenest különböznek az előzőtől, vagy a viszonyítási pontok lesznek másutt, szóval egészen változékony környezetben kell ezt vagy azt megtenni. Le a kalappal azon sokaság előtt, aki képes engedelmeskedni „az utolsó parancsnak” zokszó nélkül. Nekem azt hiszem, gondjaim lennének néhanapján…A papi hivatás annyiban könnyebb, hogy a Biblia viszonylag kevéssé változott az elmúlt 50-100 évben, szemben a politikai erőkkel, illetve a legfőbb főnök egészen biztos igazodási pont. Nem mondom, hogy a papoknak vagy az ő követőiknek könnyű, csak talán egy fokkal könnyebb megindokolni saját maguknak, miért fekszenek mozdulatlanul, arccal a földnek, mint egy katonának. Valószínűleg mélyebb a bizalmuk a főnökben és az ő szándékában.
Kövessük-e tehát a másik lábnyomát? Remek kérdés ez így advent idejére. Ha tudjuk, merre haladunk, azt is tudjuk, hogy bízhatunk az előttünk járóba, és történetesen egy irányba tartunk, azt mondom, vétek lenne kihagyni a lehetőséget. Mindössze résen kell lennünk, hogy valóban a kijelölt-e a mi saját utunk, és van-e motivációnk rajta maradni? Ha nemleges a válasz, az átmeneti könnyebbség ígérete hamis: a végén nagyobb erőfeszítést igényel tőlünk a célba érés. Ha lehetséges egyáltalán.
