49. Arról, hogy mit tegyünk mások lábnyomával a készület idején

Ma egy szinte egész napos gyalogtúrán vettem részt. A nagyjából tízfős társaság a havas szántóföldeken, mezőgazdasági utakon bandukolt, hogy a környék kevésbé nyilvánvaló kincseit felkeressük. A nagy attrakcióktól mentes útvonalvezetés, a reggeli köd, a hófödte táj és a maroknyi csapat együtt tette lehetővé, hogy egyedülálló élményben legyen részünk. Igazi adventi készületi túra volt ez, a külső körülmények csak kevéssé nehezítették a befelé- és néha-néha az egymásra figyelést.

Ahogy a lakott területeket elhagytuk, keskeny ösvényeken vagy traktor szántotta mélyedéseken vezetett utunk. Többször ugrattuk egymást azzal, hogy „lábnyomodban járok”. Ami adott esetben egyszerre könnyítette és nehezítette meg a túrázó dolgát.

Milyen is  a másik lábnyomát követni?

47. A várakozás öröméről

Amióta az eszemet tudom, a kedvenc ünnepem a karácsony. Gyerekkoromban is szerettem, nyilván egy darabig az ajándékok miatt, de aztán az évek során átvette az örömet valami sokkal fontosabb. A várakozás izgalma, öröme, az egyszeri és megismételhetetlen ünnepi érzés.

Minden karácsony alapjaiban más és más, tényleg nincs két egyforma ünnep, de nem azért, mert évente lecserélnénk a dekorációt vagy a családtagokat 😊 Nálunk még a karácsonyfa is ugyanaz (a földlabdás) évről-évre, és a körítés is ritkán változik. Egy ideje figyelem magunkat, és rájöttem, hogy a készülődés hetei határozzák meg az ünnepet. Ha vesszük a fáradságot, és nemcsak a dekorációt tesszük ki a ház különböző pontjaira, de a testünket-lelkünket is igyekszünk ünnepire hangolni, akkor egészen más, meghittebb karácsonyban lehet részünk.