Amióta az eszemet tudom, a kedvenc ünnepem a karácsony. Gyerekkoromban is szerettem, nyilván egy darabig az ajándékok miatt, de aztán az évek során átvette az örömet valami sokkal fontosabb. A várakozás izgalma, öröme, az egyszeri és megismételhetetlen ünnepi érzés.
Minden karácsony alapjaiban más és más, tényleg nincs két egyforma ünnep, de nem azért, mert évente lecserélnénk a dekorációt vagy a családtagokat 😊 Nálunk még a karácsonyfa is ugyanaz (a földlabdás) évről-évre, és a körítés is ritkán változik. Egy ideje figyelem magunkat, és rájöttem, hogy a készülődés hetei határozzák meg az ünnepet. Ha vesszük a fáradságot, és nemcsak a dekorációt tesszük ki a ház különböző pontjaira, de a testünket-lelkünket is igyekszünk ünnepire hangolni, akkor egészen más, meghittebb karácsonyban lehet részünk.
A test felkészítésénél most nem a legmodernebb diétákra gondolok. De azt tudjátok, hogy az advent másik neve kisböjt? Ilyenkor én igyekszem nemcsak a bevitt kalóriák számát lejjebb tornázni, hanem egy kicsit visszafogni magam az élvezetekben, legyen az csoki vagy éttermi étel, vagy az amúgy sem nagy teher alkoholról való lemondás. Törekszem arra is, hogy egyszerűbb ételek kerüljenek asztalra, hogy a nemesebb anyagokat majd az ünnepekben élvezhessük. Újra teljesen feketén iszom a kávét délután, ha már nem sikerült lemondanom róla, nem kell az a plusz élvezet. Ilyen kis bébilépésekre gondolok, amikor a készülődésről beszélek.
A lelki készülődés egy kissé bonyolultabb. Nem igazán támogatja a napirendünk a nagy lassulást, a befelé figyelést, nekünk felnőtteknek is ilyenkor szokott zajlani az utolsó nagy hajrá, és lefogadom, hogy a gyerekekre is vár még egy dolgozat-hullám. Hogy más hullámzásról ne is beszéljünk, ugye. A külvilág őrületét talán a legkönnyebb kizárni, én amúgy sem vagyok egy nagy hírfogyasztó, nem lesz nehéz lemondani a híroldal-olvasásról- híradót, tévét már vagy 15 éve nem nézünk. Ami kihívást jelent, az, hogy a párhuzamosan futó tevékenységeink többször találkozzanak, mind a családdal, mind a körülöttünk lévőkkel. Én nagyon szeretek valami konkrét tevékenységen keresztül kapcsolódni másokhoz, közösen megoldani valamit, együtt gondolkozni, együtt főzni a kedvenc ételt, akár csak egymás mellett sétálni egy darabon valakivel, akit ismerünk- vagy majd az úton megismerünk. Na ezek a közös tevékenységek koptak meg körülöttem az utóbbi időszakban, mind a munkában, mind itthon és a szabadidőben. Pedig együtt még várni is jobb, mint egyedül.
Tegnap a lehető legjobban kezdődött az idei advent számomra. Egy nagyszerű kovászos kenyér-készítő workshopon voltam Velemben Flóránál. Akik ismernek, tudják, hogy évek óta sütök kenyeret, nevelgettem már kovászt is, de a kenyereim ha ugyan jók is, de a tökéletestől messze voltak. Így aztán a nagy kovász-hype nekem sokkal inkább jelentett kuglófot, kalácsot, pizzát, mint kenyeret. A foglalkozásról már sok jót hallottam, s látva az ismerősök csodás kenyereit, motoszkált bennem a kíváncsiság és a bizonyítási vágy is. A tanfolyam önmagában is szuper volt, de sokkal többet adott, mint egy jól elkészített kenyér. Közösséget, társaságot, és felhívta a figyelmemet ismét a lelassulás, a türelem fontosságára. Kenyeret nem lehet kapkodva, szanaszét hullva, csapongva készíteni. Vagy ha lehet is, nem érdemes, mert a lényeg veszik el. A kovásznevelés, a tészta figyelése, a szemlélő figyelem, a dagasztás, pihentetés, hajtogatás ritmusa és rendje teszi annyira értékessé a házi kenyeret. Na és a várakozás- nem tudtam nem a karácsonyra gondolni a készítés közepette.
A lisztből- vízből készülő kenyér nekem maga az advent. Ahogy a szinte semmi alapanyagokból egyszer csak valami lesz, majd ezt a valamit táplálom, őrzöm, figyelem, gondozom, egyszer csak csoda lesz belőle. Nem hamar, nem magától és csak úgy mellesleg, de ha igazán akarom, én is képes vagyok létrehozni valamit, ami eddig nem volt. És nem is lesz, a kovászos kenyér is egyedi- kétszer egymás után ugyanolyat nem leszünk képesek alkotni. Más lesz a búza, az őrlés, a készítési hő és idő, a hajtogatás módja, a bemetszés a kenyéren. Minden esetben egy egyedi, megismételhetetlen dolog jön létre általunk. Ahogy a karácsonyt, a kovászos kenyeret is a várakozás izgalma teszi értékessé és egyedivé.
Számomra az idei advent, az idei készülődés a kovászról is fog szólni. Életben tudom-e tartani, esetleg képes leszek-e magam is indítani egy új kovászt? Tudom-e a kis kovászomat életerős kenyérré nevelni? Találok-e időt a szeretem-tevékenységekre ismét? Lesz-e energiám a kenyéren és konyhán kívül másutt is alkotni? Lesznek-e társak az alkotáshoz? Ilyen kérdések foglalkoztatnak tegnap óta, ahol a kenyérkészítés fortélyai és a remek társaság mellett egy szép útravalót kaptam abból is, hogyan érdemes élni.
Első próbatételképp hosszú évek után először készítettem magunknak rendes adventi koszorút. Persze, eddig is gyújtottunk gyertyát, de megvolt a minimál-szett, amit csak elő kellett venni a dobozból. Most viszont a gyermek zöld koszorút kívánt, így körülnéztem és alkottam megint. Újra felfedeztem, igazán azok a helyzetek inspirálnak, amelyek korlátosak, és nekem kell kihozni a rendelkezésre álló dolgokból a maximumot. Tehát nem boltba menni, ezernyi csicsát hazahozni, hanem először is szemlélődve körülnézni, mink van, és abból a rengeteg sok mindenből létrehozni valami újat, valami szépet. Így született meg az idei koszorúnk, a kertből, az eldugott dobozok tartalmából, nulla forintból egy félóra alatt. Szerintem csodaszép lett, és már alig várom az estéket, amikor körülötte összegyűlünk. Ha igazán szerencsések leszünk, kovászos kenyeret eszegetve, együtt, a zöldövezeti gyertyafényben várjuk a csodát hétről hétre. Nő a fény bennünk.
