Az élet az optimizmus szemüvegén át
Mint ahogy gyerekkoromban is, és azóta rengetegszer, idén is a bécsi újévi koncert volt az újév első élménye: az év első kávéjának és a maradék mákos bejgli elfogyasztásának aláfestő zenéje. A szünet előtti rész rendszeresen a reggelizős- ébredős-énidős fázisé, majd a második felére a már egészen friss család gyűlik a tévé köré, hogy a híres ráadások már normál hangerőn zengjenek.
Kőkemény telünk volt, tele nemcsak hideg napokkal, de számos erőpróbával, kudarccal és veszteséggel. Ennek egyenes következménye volt egy olyan betegséghullám kis családunkon, amelyet rég tapasztaltunk. De néha a rosszért is érdemes hálát adni: amikor az élet megállásra késztet, és lenyom pár napra az ágyba, párnák közé önmagunkkal, akkor a lázálmokból „véletlenül” többet tanulunk magunkról, mint az év 362 napjában a tudatos törekedés közben.
Ezekben a napokban jött szembe velem a kérdés: Milyen álmaid voltak gyerekként?
Kilencedik éve ülök le magammal, egy nagy pohár vízzel, egy tollal, a naptárammal és a Yearcompass tervezővel az év végi napokban. Bár munkás feladat, nagyon szeretem összegezni, summázni az eltelt időszakot, levonni a tanulságait, javát tovább mentve tervezni a következőt.
Idén először negyedévente is készítettem kis állapot-ellenőrzéseket, mert 2022 hihetetlen változásokat, tanításokat adott, melyek egy része nem várhatott decemberig. Azt hiszem, ennyire intenzív évem sosem volt még. Ez volt zsinórban a harmadik olyan év, amikor kevés külső körülmény állt a dolgok szerencsés alakulása szolgálatában, mégis sikerült egy tartalmas és gazdag évet kanyarítani. Tanulságos számomra, hogy nem a körülményeink, sokkal inkább reményeink, álmaink alakítják az életünket, és bízom benne, hogy jövőre sem lesz ez másként.
tettem fel a kérdést, mert engem vonz. Évszaktól függetlenül, ha igazán elemi kikapcsolódásra vágyom, víz felé visz a lábam. Szeretem hallgatni a forrás csobogását, a patak sodrát nézni, még a nagy Duna is elbűvöl, de igazán az állóvizek vonzanak. A helyi csónakázótó is csodaszép, de már alig várom, hogy a kedvenc rohonci tó partján üldögéljek vagy a Balaton összes színét, illatát magamba építsem.
Pontosan két nap múlva, február 15-én kell véglegesíteni a felsőoktatási felvételi jelentkezéseket. Bizonyára vannak még olyanok, akik az utolsó percekben is hezitálnak, taktikáznak, elmeznek, statisztikákat böngésznek. Talán olyanok is vannak, akik még azt sem tudják bizonyosan, hogy merjenek-e jelentkezni? S a igen, hová? Mi a jó szakma, a menő egyetem, a legelismertebb vagy akár a legkönnyebben teljesíthető szak? Kőhalmi Zoltán remek estje inspirálta a címet, az elmúlt 2 napom pedig a témát.
A fenti kérdésekből csak egyre tudom a választ: próbáld meg, hisz veszteni valód igazán nincs! A jelentkezés maximum 6 helyre teljesen ingyenes, és egy kis odafigyeléssel és ügyfélkapu-fiókkal 10 perc alatt megoldható a felvi.hu-n. Az alábbi tanácsok pedig abból a célból íródtak, hogy segítséget nyújtson, ahol arra szükség van. Egy többszörös pályamódosító, egy bölcsészből lett mérnök, és egy leendő tanuló tanácsai a rajtvonalnál állóknak, azaz tulajdonképp majdnem mindenkinek. Tanulni sosem késő!
Az évértékelő- új év tervező nálam már régi hagyomány. Van egy kézzel írt, csak magamnak és a fióknak szánt verziója, melyhez a YearCompass ad nyolcadik éve segítséget, illetve van egy fotómontázsos publikus formája is, mely ezennel ide költözik a napos oldalra a konyhaszigetről.
Ezúttal azokat az idei évben fotókat válogattam iránymutatónak, amit szeretnék a következő időszakban is megtartani, tovább vinni, gyarapítani.
A karácsonyfa fényeinél különösen kegyelmi helyzet írni. A lakás meleg, a gyomor már-már tiltakozik az újabb falatoktól, a gyerekek öröme ugyan csillapodott, de még tapintható mindenütt. Hétvége van, az egyik vendégségtől a másikig adódott nyugalmas napon tényleg semmi kötöttség és kötelezettség. A tészta kel magától, gondozása pont annyira engem is gondoz: bizonyos időközönként felállok a kanapéról, hajtogatok egyet, iszom a friss forrásvizet, majd visszatérek a kanapé-kuckóba olvasni, figyelni, írni. Azt hiszem, két-három hónapot simán le tudnék nyomni itt és most.
A szokásos csendes vasárnapi egyedüllétben a fényfüzért figyelve elgondolkoztam a karácsonyon. Néztem a fát, az évről évre ugyanolyan kedves díszeket, és az idei bőkezű ajándékokat vettem sorra.
Kérdezte ma a fenti kérdést kedves kollegina. Épp ablakpucolás közepette ért a kérdés, volt időm érlelni a választ magamban.
Az első, ösztönös válaszom az, hogy nincs más választásom. Nőként születtem erre a világra, ennek minden ajándékával és terhével. Ezt élem, ezt hajtom virágba, ezt nevelem-növelem magamban, és rendben vagyok ezzel a csajos dologgal, úgy érzem.
Nem mondom, hogy sosem voltak ezzel nehézségeim, életem első néhány évében például ha masnit fontak a hajamba, hangos kiabálással így reagáltam: Fiú vagyok, fiú vagyok!
Ma egy szinte egész napos gyalogtúrán vettem részt. A nagyjából tízfős társaság a havas szántóföldeken, mezőgazdasági utakon bandukolt, hogy a környék kevésbé nyilvánvaló kincseit felkeressük. A nagy attrakcióktól mentes útvonalvezetés, a reggeli köd, a hófödte táj és a maroknyi csapat együtt tette lehetővé, hogy egyedülálló élményben legyen részünk. Igazi adventi készületi túra volt ez, a külső körülmények csak kevéssé nehezítették a befelé- és néha-néha az egymásra figyelést.
Ahogy a lakott területeket elhagytuk, keskeny ösvényeken vagy traktor szántotta mélyedéseken vezetett utunk. Többször ugrattuk egymást azzal, hogy „lábnyomodban járok”. Ami adott esetben egyszerre könnyítette és nehezítette meg a túrázó dolgát.
Milyen is a másik lábnyomát követni?
Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.