50. Arról, hogy miért is jó nőnek lenni?

Kérdezte ma a fenti kérdést kedves kollegina. Épp ablakpucolás közepette ért a kérdés, volt időm érlelni a választ magamban.

Az első, ösztönös válaszom az, hogy nincs más választásom. Nőként születtem erre a világra, ennek minden ajándékával és terhével. Ezt élem, ezt hajtom virágba, ezt nevelem-növelem magamban, és rendben vagyok ezzel a csajos dologgal, úgy érzem.

Nem mondom, hogy sosem voltak ezzel nehézségeim, életem első néhány évében például ha masnit fontak a hajamba, hangos kiabálással így reagáltam: Fiú vagyok, fiú vagyok!

Milyen jó, hogy ez a nyolcvanas évek elején volt, és senkinek eszébe sem jutott innentől fiúnak nevelni, hiszen csak a sűrű hajam fésülésének terhei váltottak ki belőlem ilyen reakciót. Meg esetleg a családi nem is annyira titkolt elvárások, hogy ha végre 14 év után gyereke született a szüleimnek, miért nem lehetett legalább fiú, aki tovább viszi a nevet? De a család a józanságáról volt híres, plusz hamar belátták, hogy bennem a személyi szám és a nemi jellegek dacára egy tucat fiú veszett el, szóval abbahagyták a sopánkodást és teljes valómban szerettek és neveltek. Anyám és nagyanyám, az első 15-20 évem meghatározói a témában. És innen üzenem, ha nem tudnák: a névkérdés megoldódott, az egyik fiam viszi tovább, ahogy “köll” és néha már magam fonok masnit a hajamba, szánt szándékkal.

Ugyan sokáig fiú barátaim voltak, de a kamaszkor meghozta a csajos dolgok iránti teljesen normális sóvárgást, és mindig volt körülöttem 1-2-3 nőszemély, akinek köszönhetően rengeteget tanultam magamról, a többi nőről meg úgy általában a nőiségről. Olyanokat, amiket nem feltétlen otthonról hoz az ember gyereke, hanem menetközben szed magára. Pláne, ha az anyja nem sminkel, nem festet hajat, satöbbi. Zárójelben megjegyzem: a vér szava erősebbnek tűnik a tiszavirág-életű szokásoknál, jelentem, nekem és a barátaimnak sem a máz a legfontosabb a nőiségünkben. Nagyon sokat tanultam ugyanakkor a saját nőiségemről az utamba kerülő férfiaktól is, óriási köszönet érte.

De miért is jó nőnek lenni, azon túl, hogy adott a dolog? Második zsigeri válaszom egyből a harmadik is, mert kettő van belőle. Egyik mindjárt 17, másik 11 éves. Az anyaság az egyik legnagyobb ajándéka ennek a nőiség-csomagnak. Nyilván addig is nő voltam, míg nem volt gyerekem, és alakulhatott volna ez másképp is- de engem a történések után nőként mégiscsak alapjaiban határoz meg, hogy anya is vagyok. Nálam ez a nő 2.0. Nem több, nem jobb, csak más, egészen egyszerűen mióta várandós lettem, egy másik szoftver fut rajtam, mint annak előtte. Nyilván a hardver is bírja a helyzet kihívásait, de ez is az upgrade része, semmi gond.

Hogy ezen túl miért jó nőnek lenni? Jó egyáltalán? Mitől lesz valaki nő? A testi adottságaitól? Attól, hogy például menstruál? Jó dolog egyáltalán menstruálni? Szerintem igen, de már nem igazán emlékszem, milyen nélküle.  Nekem a havi ciklusnak és a terhességeknek köszönhetően rengeteget fejlődött a testtudatom. Megtanultam és megszerettem a testem történéseit. A hormonális változások nem jók, nem is rosszak: vannak. Viszont rendkívül jó tudni és érezni, hol tartok a havi ciklusban, mikor miért reagálok így vagy úgy, mikor sárkányosodok el teljesen, ha nem eszem, és mikor lesz belőlem elem nélküli Duarcell-nyuszi ugyanebben az esetben? Ezek a periodikus változások segítettek nekem abban is, hogy a testem egyéb területeire is megtanuljak figyelni. Ennek köszönhetem, hogy akár szabályozni is tudom a testi tüneteket bizonyos esetekben. Mindenesetre érdeklődve várom, milyen lesz a  klimax, és az utána következő időszak? Remélem van elég muníció nálam az eljövendő változásokra.

Számomra azért is jó dolog nőnek lenni, mert szerintem nem rossz férfinek se. Csak más. Én nagyon szeretem a helyzetet, hogy nő vagyok, és nőként hordok szoknyát, (éppen hosszú) hajat, kedvet. Ha meg másként lenne, akkor valószínűleg a pasis dolgokat szeretném ugyanígy. Én egyébként pontosan ezért nem hiszek a nemváltó műtétekben: azt vallom, hogy aki nem szereti meg magát például nőként, az férfiként sem fogja magát szeretni, a kulcs ugyanis nem a nemiségben rejlik, hanem ön-mag-unkban. Már megint ez a szép magyar nyelv: aki önnön mag(j)át nem szereti, az a benne élő nőt vagy férfit sem tudja szeretni hitem szerint.

Boldogan szervezek, sütök-főzök, takarítok, nevelek gyereket, nem túlzottan kaffogva vasalok, gondozok növényt, kertet, vagy éppen dolgozom. De ezt pont ugyanígy megcsinálnám szerintem, ha férfinek teremtettem volna. Egész biztosan tudom, hogy nem a nőiségem miatt vagyok ilyen, hiszen vannak nőismerőseim, akik egyik általam gyakorlott tevékenységet se űzik, és mégsem lesznek tőle férfiak. Vagy ha XY férfiként képessé válik sütni-főzni, vasalni, nem lesz belőle egyszer csak nő szerintem. Ugye? Manapság szerintem már bármit, tényleg bármit csinálhat egy nő, amit egy férfi, a tevékenységek, a szerepek, szokások szintjén. Kivéve a gyereknemzést, ami nem elhanyagolható erény, de nekünk ott van a szülés ugyanilyen potenciális és kegyelmi párja. Tényleg, fogalmam sincs, csinálnék-e bármit másként férfiként, eddig el sem gondolkoztam rajta, nem igazán opció számomra, de őszintén örülök, hogy nőnek születtem. Már csak a pasik miatt is, én kifejezetten szeretem őket, legalábbis egyik-másik példányukat.

De túl a testen és tevékenységen: lélek dolgában sincs viszonyítási alapom, szóval nem tudok ítélkezni, jó-e nőként létezni vagy sem? Mindenesetre a nők közül is egy kifejezetten érzékeny, bőgős, érzéseket magamban cipelő, nehezen felejtő, ragaszkodó, rendszerető ember vagyok. Időnként szentimentális, másszor jövőbe tekintő, lendületes, aktív, pihenős, vicces, morcos, örök szerelmes csomag, aki bónuszként rendkívül jól szórakozik saját magán és másokon, valamint szereti az életét. Esetemben született nőként, tehát szerintem nekem nőnek lenni jó. Még ablakpucolás közben is. Legalább senki nem nevez puhapöcsnek amiatt, hogy házimunkát végzek 😊