Aki úgy gondolja, hogy a tanulás drága, próbálja ki, milyen a tudatlanság.
Benjamin Franklin
Ahogy öregszem, egyre jobban szeretek tanulni. Ahogy visszaemlékezem iskolás éveimre, mintha kevésbé élveztem volna akkoriban a dolgot, mindenesetre főiskola óta jóban vagyok a tanulással. Szerencsém van, ehhez kifejezetten jó korban születtem, de mint mindennek, ennek is ára van.
Teljesen átlagos család lánygyermekének akár még 20-30 évvel előttem is jóval nehezebb dolga lett volna a felsőoktatásban, manapság pedig a lehető legszélesebb körben érhetők el ismeretek. Az online világ egyik áldása a sok nyílt tanfolyam, a távoktatásos képzések, ingyenes előadások. Óriási kedvencem a TED-előadássorozat, de amíg volt Mindentudás Egyeteme, azt is érdeklődve néztem, legyen szó csillagászatról vagy biokémiáról, hogy csak a tőlem legtávolabbi tudományterületeket említsem.
Most épp napi 5 olasz szó tanulásával birkózom, versenyben vagyok gyermekemmel. Egyelőre nyerésre áll a ded, van egy év előnye és szerencséjére van már annyira szenilis az anyja, hogy heti hét napból átlag hármon elfelejtek kigyűjteni magamnak szavakat, de hetente 20 szó is jóval több a semminél, ugye? Az év végére így is legalább ezer szóval fogok többet tudni, mint januárban.
Kifejezetten szeretem a továbbképzéseket, tanfolyamokat, ha pedig éppen nem adódik ilyesmi, simán „csak” figyelem embertársaimat. Hihetetlen, mennyire sokat lehet tanulni egy másik embertől, például béketűrést, precizitást, kitartást, logikus érvelést, vagy egy ügyes mozdulatot, bevált rutint. Kíváncsi vagyok, valószínűleg ez az alapvonásom egyik motorja az új ismeretek utáni vágynak. Szeretek kérdezni, szeretnék megtanulni jobban és jobban kérdezni, hiszen tanulás és növekedés csak a jó kérdések feltevésén és a válaszok megtalálásán keresztül történhet meg.
Még valami nagyon fontos az eredményes tanuláshoz, a kételkedés. Aki kételkedik: gondolkodik. (Decartes óta tudjuk, hogy aki gondolkodik, az létezik is, tehát a kétely fentiek szerint a létezés kulcsa, az életben maradás záloga. Hm…) Manapság egyre kevésbé divat kételkedni, de milyen jó is lenne, ha visszatérne a közgondolkodásba!
Kételkedés és ismeretszerzés kéz a kézben járnak. Van egy nagyszerű mondat, melyet nemrégiben olvastam: az önmagunkban való kétkedés az intelligencia első jele. Nagyon tudok vele azonosulni. Talán már ti is találkoztatok olyan emberrel, aki mindent IS tudott. Ő hogyan is tudna tanulni, fejlődni? Sehogy. Ha nincs hiány, nincs kérdés, s ha nincs kérdés, válasz sem lesz több már.
Meglátásom szerint ez az embertípus az egyik legveszélyesebb. A másik pedig jóbarátja, a hiszékeny. Aki kételkedés nélkül beáll egyik vagy másik eszme mögé. A legcsodálatosabb ötlet, eszme is válhat átokká, a kételkedés pedig életet menthet. Például egy-egy katona aki a hazaszeretet hangzatos eszméje alatt emberéletek kioltásáért felelős, mennyivel több egyszerű gyilkosnál? Ha kétségei támadnának a cselekedet helyességében, vajon megmenthetne pár emberéletet? Minél magasabb rangú katona kételkedne, annál több élet maradhatna meg valójában oktalan harcok helyett, ezt a történelem már párszor bizonyította…
Viszont mint mondtam, kételkedni csak az képes, aki nyitott az újra, éhes az információra. Képes értelmezni, logikusan gondolkozni, azaz tanulni. A tanuló és kételkedő (kérdező) ember fogja előre vinni a világot. Szerintem.
Kiemelt kép: Michal Trpák Humanoids szobra Ceské Budejovice sétálóutcáján (saját fotó)
