Rengeteg érzés, gondolat kavarog bennem hetek óta, köszönhetően a sajnálatosan megtört média-böjtömnek, így aztán ez a bejegyzés kissé idénysaláta-jelleget ölt, de legyen ez az én kis szabadságom, hogy elétek tárom mindazt, ami az elmúlt napokban foglalkoztat.
Nem igazán olvastam híroldalakat hónapokig, aztán visszaestem- mindig is szerettem tájékozott lenni. Arra viszont az elmúlt években nem sikerült felkészülnöm, hogy a híroldalak olvasása egyre kevésbé jelent tájékozottságot. Akkor keseredtem csak el igazán, amikor felfedeztem, hogy nem csak a kis magyar tömeg(félre)tájékoztatás, de nemzetközi is ellaposodott, hiszen pár napja számomra is elérhetőek a nagyobb nemzetközi hírű napilapok, magazinok egy applikációnak köszönhetően.
Ugyanazok az egyszavas szlogenek, rosszabb esetben rövidítések a címlapokon, ugyanaz a mondanivaló, ugyanaz a rémhír-sajtó. A véleménycikkek, érdekes életutakat bemutató interjúk száma konvergál a nulla felé, vagy ha mégis hosszabban nyilatkozna egy celebritás, bizonyosak lehetünk abban, hogy valamit el akar adni nekünk: a frissen szerződött szponzorterméket, új könyvet, színdarabot- pont ahogy például a Nők Lapja címlapsztorik vagy az Elviszlek Magammal-interjúk többsége is. Ugyan színvonalas és módjával élvezhető munkák, egy idő után azonban elkezdett zavarni ez a termékbemutatókra hajazó felhang. Mondjuk, az is lehet, hogy régen is így volt, csak ügyesebben rejtették tartalom mögé az árut? Sajnos, öregszem, nem emlékszem, no meg ugye nagy divat a csomagolásmentesség is.
Ha pedig van egy társadalmilag fontos ügy, mint például a legutóbbi vírushelyzet, hová tűntek azok, akik nem álltak be egyik vagy másik sarokba azonnal, és kérdéseket mertek feltenni? Voltak a vírushívők és a vírustagadók és ennyi- pedig remélem, sokkal többen vagyunk a két ellenpólus között, de akármelyik nagy horderejű közéleti témát említhetném, sehol nem a párbeszédek, értelmes viták, álláspotok ütköztetése a trendi, hanem a plecsnizés- én ilyen vagyok, én ez alá a zászló alá állok, és ha te nem vagy velem, ellenem lehetsz csak.
Sokat gondolkoztam a BLM mozgalmon is- a betűszavas rövidítésétől kiráz a hideg. Lassan az egyszavast is zsugorítjuk, majd felkészülnek a szimbólumok? Szó szerint elborzaszt a trend. Nem értem, mely tengelyén és hogyan fordult odáig a világ, hogy egy egész nemzetet neveznek rasszistának, mert a focistáik nem térdepelnek egy amerikai köztörvényes bűnöző emlékére egy év múltán is?
Aztán hogy is van az, hogy az egyik sportoló, nevezzük Hamiltonnak, nem mellesleg élenjárója fenti mozgalomnak, tehát minden élet mellett egyformán kiáll- majd miután miatta kórházba kerül egy versenytársa, az empátia teljes hiányát mutatva percekig hangosan ünnepelteti magát a világ előtt egy halk és őszinte bocsánatkérés helyett? Ha mozgalmár valaki, nem jár bizonyos kötelezettségekkel manapság? Tovább megyek: ha valaki beáll egy zászló alá, az minden egyéb hibáját leplezi és zárójelbe téve azt feddhetetlenné teszi?
A másik érdekes kérdés a Floyd-eset kapcsán számomra: mi lesz a közrenddel, ha az állam a saját rendfenntartóit nem védi meg? Kik fognak elmenni rendőrnek egy-egy ilyen incidens és eljárás után? A társadalmat ki fogja eztán megvédeni a bűnözői túlkapásoktól?
Ugyanilyen a gender-témakör. Azt gondolom, pár lépcsőfokot kihagytunk az elfogadás-fejlődésben. Nő létemre simán meghatározhatnám magamat férfinak esetleg non-binárisnak, ha nem tudnék dönteni. Ha valaki görbén nézne rám ezért, akár fel is jelenthetném érte. De ugyanekkor biológiai nőként egy szimpla tamponcsere szinte tortúra a nyilvános vagy munkahelyi wc-k többségében, az intimkelyhek higiénikus cseréje meg nagyjából lehetetlen. Felhozhatnám azt is, hány PC, szivárványos zászlókat lengető óriáscég van tekintettel a menstruációs görccsel szenvedő vagy klimax tüneteit produkáló munkavállalójára? Az egyik legnagyobb hálózatnál lassan vizelni sem tudnak kimenni a munkavállalók, annyira elfogadó a munkáltató a biológiai igényeikkel kapcsolatosan. A szlogenekkel már rendben vagyunk, ideje volna néhánynak tartalmat is adni, akár a jog kényszerítő erejével is.
Vagy itt van a gender-téma legmasszívabb vadhajtása: a biológiai nemek nem csak szimplán definitív egybemosása (oké, ciki és avíttas a hölgyeim és uraim megnevezés), de a nemek felcserélhetőségének hirdetése, tudósok egy részének támogatásával. Én azt gondolom, hogy a biológiai nemünk egy ajándék, arról sem mi, de még szüleink sem dönthettek. Ha úgy tetszik, a természet, vagy a mindenható esetleg az isten adta azt nekünk, létünkkel egy csomagban.
Ezzel az ajándékkal élünk itt ezen a földön, annak minden áldásával és átkával. Földi életet pedig az az ember adhat, akinek erre alkalmas méhe van. A témával kapcsolatos nyilvános vitákba be szoktam csatolni a Brian élete vonatkozó jelenetét, azt gondolom tanulságos. Mindenkinek joga van gyereket szülni, csak lehetősége nincs rá. Nagyjából ugyanolyan, mint az én jogom segédeszköz nélkül állva vizelni egy túrán, anélkül, hogy a lábszáramon csorogna a cucc, de a lehetőség ugye… És a legmegdöbbentőbb, hogy fenti, egészen egyszerű biológiai szabály kapcsán is vérre menő viták, jobban mondva hisztériák generálódnak egyik vagy másik oldalon. Én pedig csak nézek, mint Rozi a moziban.
Hogy lett a változásra való hajlandóságból parttalan pankráció? Hogy kopik el lassan minden alapvető érték és elv? Hogy merülnek ki, laposodnak el hagyományok, tradíciók? Tavaly már a karácsonyfa-állítás is vita tárgya volt, idén eljutunk odáig, hogy ciki lesz, mint a bőrkabát Cannes-ban? Hogy van az, hogy az egészséges életmódra a nagy károsanyag-kibocsátók buzdítanak, és mi még hiszünk is nekik? Porokat tolunk a természetes élelmiszerek helyett és hiszünk abban, hogy magunkért és jól tesszük? Hogy lett a gyógyszeripar a legnagyobb nyertese az elmúlt évtizednek? Hogyan lett a profit a legfőbb istene az emberek és elöljárók többségének?
Ami még fájóbb számomra: hogyan lett tudósokból, művészekből szinte kizárólagosan egyik vagy másik ideológia szócsöve? Ha ők sem kérdeznek, nem elmélkednek, érvelnek hangosan és nyíltan, ki viszi át???
