Pont egy éve, hogy mindenhol ott van, csak itt nincs.
Pont egy éve fogalmam sincs, mit csináltam. Azt tudtam már előző este, hogy a telefon meg fog szólalni a hírrel. Azt is tudtuk már hetek óta, hogy be fog következni, de valahogy jól lenyomtuk a tudatunk mélyére, ám nem volt váratlan a pillanat. Talán alkalmasabb sem, többé nem szenvedett, és még a kórházi látogatási tilalom, a lassan egy éve tartó korlátozások és nemzetközi őrület előtt kicsekkolt a világból. Nemcsak élni, távozni is tudni kell, ugye?
Mire is volt jó ez az egy év? Mi mindent kaptam örökségbe, ha már az elején egészen sokat elvett?
Egy éve ilyenkor még nem voltam sírtulajdonos. Jelentem, ugyan bizarr, de már két sírhely is maradt rám, és a harmadikért sincs nagy tolongás. Ha egyszer egy üzlet beindul, ugye…
Még fogalmam sem volt, mennyi adminisztrációval jár, ha valakid meghal, és egyedül kell intézned mindent. Még nem hittem el magamról, hogy minden sor végén ott lesz a pipa, de végigeveztem az összes bürokratikus vadvízen és még élek, sőt magabiztosabb lettem.
Nehéz örökséget kaptam, anyám volt az utolsó élő nagyszülő a családban, így anya és nagymama is lettem egy személyben. A legtöbb pótolni való ezen a téren várt, de ha mindent nem is, néhány jelentősebb űrt betöltöttem némi égi segítséggel.
Egy éve még nem tudtam lángost sütni. Már pro szinten nyomom, félóra alatt egy komplett balatoni strandbüfévé tudom változtatni a konyhát, nehogy a gyerekek a mama emblematikus finomságai nélkül maradjanak.
Egy éve még a virágaim feleennyien voltak, és nem is igazán virultak. Mostanra több, mint 60 cserép szobanövény büszke életbentartója vagyok, és a legtöbbjük köszöni, remekül van.
Egy éve még fogalmam sem volt mi a jó abban, ha konyhakertet művel az ember, hiszen ez mindig anyu terepe volt. A „kapirgálás” örömmel töltötte el, és eredményes is volt, én meg örültem, hogy nem kell ezzel is foglalkoznom. Aztán idén már alig várom, hogy elvethessem az első magvakat, hiszen tavaly egészen sok biozöldség és gyümölcs került kertből az asztalra, és felismertem a kertészkedés jó hatással van a lelkemre is.
Egy éve még utáltam vasalni. Aztán rájöttem, jobb lesz, ha megszeretem, hiszen így is, úgy is rám fog maradni mind. Jelentem sikerült, ugyan csak hetente- tíz naponta, de alig várom a kikapcsolódást a nagy halom ruhával. Meditatív énidő, közben illóolajat párologtatok, zenét hallgatok, vagy keresek egy jó filmet, ha olyan kedvem van.
Egy éve még fogalmam sem volt arról, milyen a szombathelyi távhővel ügyintézni (nehéz), de a legjobb pillanatban ott volt a segítség, s jelentem ezen is sikerrel túl vagyok, pedig hosszú menet volt.
Egy éve még az egyik leggyengébb pontom a konyhában a rizsfőzés volt. Anyu fantasztikusan főzte, így ha valami alkalom volt, mindig ő készítette. Az enyém vagy ragadt, vagy kemény vagy ízetlen volt. Aztán úgy egy fél éve már nem tudtuk tovább húzni a családos rizshiányt, és némi félelemmel nekiláttam a rizsfőzésnek. Angyalok ültek a vállamon és ülnek azóta is, ha belefogok. Egyelőre 100% sikerességi arány. És pont Olyan.
Egy éve még csak évente kétszer voltam temetőben, akkor is csak kötelességtudatból. Most sem gondolom, hogy ott kellene kimutatni szeretetet vagy ragaszkodást, de nem esik nehezemre menni, s ha jön a késztetés, engedek neki.
Egy éve még nem értettem, hogy egyik-másik ismerősömmel kapcsolatban mért voltak fenntartásai anyámnak. Aztán ez a karanténos-lezárósdi kiváló emberfilter is volt, és láss csodát, pont róluk derült ki a közeli ismerőseim közül, hogy nem érdemesek a figyelmemre. Köszi anyu, tudom, te már rég megmondtad!
Egy éve még utáltam korán kelni. Aztán mire nagyjából feldolgoztam magamban a történteket némi alvásproblémával, rájöttem, hogy a hajnali órák lehetőségek is. Akkor csendes a ház, csak az enyém a nappali, ekkor van esélyem a legjobban hallani a saját hangomat is. Néha győz az élmény a lustaság felett, és igenis könnyű és jó korán kelni, ha van miért.
Egy éve még nem nagyon értettem, mi a jó abban, ha csak otthon ül az ember. Finoman fogalmazva nem voltam a kanapén ücsörgős típus. Aztán jöttek a jól ismert események, a korlátozások, határlezárások, és azt vettem észre magamon most ősszel, hogy amikor lehetne menni, akkor is nagy kedvvel maradok itthon. Felfedeztem a ház körüli ténykedés szépségét, jól elvagyok a konyha-virágok-kanapé háromszögben napokig. Ez korábban elképzelhetetlen volt számomra, de őszintén jobban örülnék két nyugis hétnek itthon, mint egy európai körútnak mondjuk. Pedig az sem lenne rossz, de itthon is világok várnak.
Egy éve nem voltam pesszimista. Ma még kevésbé vagyok, pedig ez volt az egyik legsúlyosabb örökségem. Anyám volt az, aki minden történésben rá tudott tapintani a negatív pontokra, aki meglátta az örömteli pillanatokban is az árnyat. Az elmúlt egy évben okozott pár nehéz pillanatot, és borzasztóan féltem attól, hogy már sose tudok felszabadultan örülni. De azt hiszem, fentről ő is segített nekem abban, hogy csak a szép és jó maradjon itt utána.
Ez egy egészen sajátos év volt. Anyám halála után más kihívások is vártak, és valami azt súgja, a shitshow folytatódik még egy darabig. Hogy mást ne mondjak, indul holnaptól egy új home-suli kihívás. De nagyon szerencsés vagyok, hogy egy ilyen év után is hajlamos vagyok a jót észrevenni először, és arra fókuszálni. Például lesz egyhavi ingyen net és a köpenymosás-vasalást is megúszom pár hétre. Ja és azon sem kell aggódnom, vajon egyedül épségben hazaér-e a gyerek, mert ki sem fog mozdulni a házból.
A napos oldalon az élet is sokkal elviselhetőbb, ezt már Eric Idle is megírta a történelem egyik legnagyszerűbb dalában. Szóval köszönet elmúlt év, nekem végtére is sokat adtál, bár a világtól épp eleget vettél el.
Ha egyvalamit kérhetnék a köznek a jeles nap alkalmából, az egy jókora adag optimizmus lenne.
Aki jó szívvel gondol anyámra, kérem szépen, segítsen rá emlékezni azzal, hogy ezen a napfényes égi születésnapján a jó dolgokra fókuszálunk.
Vegyük előre mindazt, ami gazdagít, épít, növel, segít minket. Ha lehet, mind többet figyeljünk befelé, és találjuk meg a nekünk igazán örömöt okozó dolgokat. Ha minél többen teszünk így, az égiek is örülnek, pont úgy, ahogy anyám örül ezen a régi fotóján.
Én így szeretnék rá emlékezni. Ezzel a ragyogó mosollyal maradjon köztünk emlékeinkben.
