Figyelem a virágaimat. Ez egészen gyakran elő szokott velem fordulni, de most, az egyelőre napos és magányos reggelemben más hangsúlyt kapnak a megszokott dolgok. Ilyenkor lassabb, nyugalmasabb minden, és a csendes, álmos lakásban a virágok még élénkebbnek tűnnek.
Tegnap a nagy könnyezőpálmámat meg kellett zabolázni, a nyáron kinőtte az asztalát és a levelei olyan szögben nőttek, hogy olyat szinte nem is ismer a geometria. Műtétre írtam elő, szétválasztottam a gyökereket, a szár egy részét pedig feldaraboltam szaporításra. Izgalmas hetek következnek. A szakirodalom szerint könnyű gyökereztetni a növényt, meglátjuk, mekkora szerencsém lesz- még ilyet se próbáltam eddig. Nem is annyira a levágott részek miatt aggódom, azokat félig elgyászoltam a trancsírozásnál, hanem a megmaradt kis anyanövényért.
Szép kis szimbólum, ugye? Már többször elmondtam, mennyire szeretem a magyar nyelvet- ez a szó, anyanövény is annyira szép. Nem nehéz magamat a növényhez hasonlítanom amúgy sem. Nem egy különleges fajta, szerintem a 70-es, 80-as években nem volt olyan családi ház vagy közintézmény, ahol ne lett volna belőle. Nekem már akkor is nagyon tetszett az óriási szeldelt leveleivel. Persze nekünk is volt egy nagyjából embermagasságú példány, ami talán a házból lakásba költözésünk táján került el tőlünk, de egész gyerekkoromat végigkísérte. Imádtam nedves vattapamaccsal lemosni a nagy fényes leveleket, óriási dolog volt, amikor nagymamám megengedte, hogy segítsek. Ha nagy ritkán vendégség volt, és maradt egy kis sör az üveg alján, azzal mosogattuk a leveleket, állítólag jót tesz a növénynek. Fogalmam sincs, így van-e, akkor a szagát se szerettem a sörnek, de most inkább megiszom, vagy főzök vele, mint a virágra kenném- bocs, kedveskék, nektek ott a tápoldat.
Persze a sajátom jóval fiatalabb, mint én. Talán három éve hoztuk haza a kertészetből, még jóval azelőtt, hogy óriási hype lett volna a szobanövény-nevelés. Ha nem is családi örökség a növény, legalább a gyerekkori utcámból származik- a kertészet a volt hátsó szomszédoké, igazán szép vállalkozássá fejlesztették az évek alatt az egykori tujaültetvényt.
Mire mindenki beköltözött a nappalijába, már termetes növénnyé vált az egykor kis háromlevelű virágom. Az első lezárások végén át is kellett ültetni, emlékszem, sosem remegett még annyira a kezem virágápoláskor, mint azon a tavaszon. Addigra ugyanis hetek óta velük töltöttük a mindennapjainkat- sosem voltam ennyit egyhuzamban és szerencsére egészségesen itthon, szóval egészen összebarátkoztam a hirtelen háromszorosára nőtt virágparkommal. Az addig sem kicsi növénysereghez azon az emlékezetes tavaszon csatlakozott a második legértékesebb örökségem, anyukám virágoskészlete. A fokföldi ibolyákon kívül minden nagyon jól érzi itt is magát, vadul nőnek, terebélyesednek, sokasodnak. Magam is meglepődtem a tegnapi létszám-ellenőrzésen, jelenleg pontosan 85 cserépnyi csodában gyönyörködhetünk.
No de vissza a filodendronra. A növény epifita, azaz valamely más növényt, jellemzően fát választ támasztékul, de nem élősködő, a fától vizet, tápanyagot nem von el. Amikor ezt olvastam a növényről, ismét csak a velem való párhuzamot véltem felfedezni. Nem tagadom, van egy enyhe társfüggőségem, de csak az érzés kedvéért, minden tekintetben szeretek egyedül boldogulni- szóval úgy vagyok ezzel is, mint a filodendron, vagy Bödőcs Tibor „Nem rossz dolog a magány, ha van veled valaki.” Tűpontos jellemzés rólam, illetve ezek szerint a kedvenc növényemről is. Kapott is tegnap egy kókuszkarót, ha már megtépáztam, legyen kire támaszkodjon a jövőben.
A növény másik közismert neve a könnyezőpálma. Hát ez is lehetnék akár én is, elég egy romantikus film vagy egy gyerekeimmel kapcsolatos sztori és már ugyanazt hozom, mint a növény reggelente. Gyerekkoromban különös ismertetőjegyem volt, hogy a legapróbb semmiségért is zokogásban törtem ki. Manapság az igazi sírás óriási ajándék, nem is jön könnyen (helló újra, anyanyelvem), de hamar elérzékenyülök, az szentigaz. A névelemzést hagyhatjuk is ennyiben, a monstera szót egyelőre nem vonatkoztatnám magamra, ha lehet, a kannibalizmus meg amúgy is tilos, léphetünk tovább.
Ahogy egyre nagyobb és erősebb lett a kis cserép virágom, úgy gyűjtöttem én is erőt, kitartást. Persze volt, hogy egy-egy levél elsárgult, még pajzstetvek is megtámadták tavaly, de valahogy mindig sikerült visszaédesgetni az életbe, és láthatóan jól érzi magát a nappaliban- akárcsak én- Mindketten szeretünk a napfény felé fordulni, én inkább átvitt értelemben, mint szó szerint. A kis növény kiválóan rezonál a hangulataimra is, nem véletlenül most érett meg a helyzet a nagyobb változásra a növénynél is- én is ugyanilyen változások szelét érzem közeledni, s tán ezért is figyelem kettőzött figyelemmel őfelségét, hogyan reagál az új helyzetre. Rengetegszer tanultam már a természettől, most is izgatottan figyelem, milyen jeleket kapok a növényen keresztül? Legrosszabb esetben egy erős utalást arra, hogy ne kaszaboljam le a növényeket meggondolatlanul 😊
Mindig elvarázsol a növények élni akarása, a csírázás, a gyökereztetés, szaporítás az egyik kedvenc növényekkel való foglalatosságom. A hétvégén a temetőlátogatások mellett kettőzött erővel gondoztam az összes növényemet. Bujtottam, ápoltam, nyírtam ezerrel a hétvégén- a filodendronon kívül is gyökerezik pár másik növény a konyhában. Volt egy pont, amikor meg is jegyeztem magamban: hát te most pont olyan vagy, mint anyád és nagyanyád. Mindketten odavoltak a virágokért, és mióta én képviselem itt mindkettőjüket, mintha megkaptam volna néhány szuperképességüket. Remélem, tényleg így van, és a filodendron anya életre kap a kezeim között. Szurkoljatok, és ha a gyökereztetés is sikerül, cserébe növendékekre előjegyzést felveszek 😉
