Nápoly Olaszországon belül is a szívem csücske. Elena Ferrante a legkedvesebb olasz írónőm.
Elena Ferrante nem létezik.
Ferrante álnéven ír a sorozat szerzője, rejtély övezi a név mögött megbúvó szerzőt. Én bizonyos vagyok abban, hogy az illető nő. Bár Grecsó Krisztián Verája majdnem megingatott, de férfi nem tudná ilyen tűpontosan ábrázolni a női lélek rezdüléseit.
Ez a névtelenség briliáns húzás, a celebvilág prominenseinél sokkal nagyobb hype veszi körül a az írónőt- hiába, a misztikum még manapság is vonzóbb a kitárulkozásnál.
A Nápolyi regények egy négyrészes regénysorozat, a nők saját külön bejáratú Harry Pottere, hozzám hasonló Nápoly-fakultációsok édenkertje.
A történetfüzér két barátnő, Elena (Lenú) és Lila bonyolult kapcsolatán keresztül mutatja be a női fejlődés és boldogulás eltérő útjait a gyermekkortól az időskor hajnaláig. A cseppet kusza női viszonyrendszer mellett a második világháború utáni Nápoly és Olaszország történelmébe is bepillanthatunk, amely épp olyan izgalmas, mint az alapmotívum.
Ferrante regényét olvasva sokszor támadt az az érzésem, hogy Lenú és Lila igazából egy és ugyanazon személy két oldala. Hátterük, álmaik, vágyaik annyira közösek, hogy nehezen tudtam kettéválasztani a szereplőket. Mintha az írónő a saját életének két lehetséges útját- a valódit (vagy ahhoz nagyon hasonlót) és egy már-már mesebeli módon fiktívet rajzolt volna meg a két lány életútján keresztül. Lenú élete a már-már klasszikus feltörekvő nápolyi lányé, Liláé viszont annyi izgalmas kanyart rejt, ami könnyedén fenntartja az olvasó érdeklődését négy köteten át. Nem jelenti azt, hogy Lenú élete unalmas volna, pusztán azt, hogy érdemei a Lila által tartott tükörben jobban tündökölnek.
Nagyon szeretem a sorozat őszinteségét. Nápoly a maga realisztikus barnaságában is a világ egyik legjobb helye. Számomra külön öröm, hogy Ferrante meghagyja a várost a maga hétköznapi izgalmasságában. Nápoly még az egyszeri utazóban is mély nyomot hagy, aki viszont oda született, sosem tudja igazán elhagyni a várost, lelkének egy szeglete mindig Nápolyban marad.
A női jellemet is annyira őszintén, hihetően ábrázolja, hogy simán el tudnám képzelni barátnőmnek a szereplőket. Külön üdítő, hogy az anyaságot sem tekinti a női sors kizárólagos boldogságforrásának, kimondja azokat a szavakat, amelyek valószínűleg minden anya fejében legalább egyszer megfordultak, papírra azonban ritkán vetik őket.
A regény női főszereplőinek közös vágya az önállóság, a saját, férfiaktól független boldogulás. A női erő hol finom ravaszsággal, hol elszánt előre meneteléssel, hol a határozott igenekben vagy nemekben, de mindenütt jelen van, legyenek vágyakozó tinédzserek, szeretők vagy megcsaltak, házasok vagy elhagyottak, önmagukban is sziklaszilárdak.
A HBO GO zseniális sorozatot készített a regényfolyamból, egyelőre két évadon át élvezhetjük a nápolyi dialektust és a parádés castingot. Amikor csúcsára jár bennem az Olaszország-hiány, leveszem a polcról a könyvek valamelyikét vagy nézek egy részt a sorozatból, s rögtön enyhül az érzés. Kiváló ajándék, akár önmagunknak, akár a legbriliánsabb barátnőnknek.
Kiemelt kép: részlet a Briliáns Barátnőm sorozatból (Eduardo Castaldo/ HBO)
