Én annyira, de annyira várom idén a tavaszt, hogy komolyan megsértődtem egy kicsit a hétvége időjárásán. Általában nem szoktam vitába szállni az aktuális évszakkal vagy napi időjárással, mert ugye mi értelme is lenne? De szombaton annyira vágytam a meleg napsütéses időt, hóvirágot és kankalinokat akartam keresni egy napfürdős sétán- utóbbiból legalább hozhattam haza a szombati piacozásról- hogy egészen csalódott voltam a mindent beterítő köd láttán.
A friss hideg helyett helyett már az olvadó föld illatára vágyna az orrom. Kapálni és ültetni akarok, alakítani, formálni, új életet keresni a föld alatt és fölött. De nemcsak én vagyok így, a kamrában a krumpli is olyan csírákat növeszt, hogy sajnálom levágni- a növény is vágyja a melegedő földet. Hiányoznak a tavaszi illatok, a színek, ezért mindenféle színes étellel foglalatoskodtam a hétvégén és egyre gyakrabban kerülnek elő a színes ruhadarabok is a szekrényből.
A hétvégémet mégse a színes szemüvegem vagy az amúgy irgalmatlan finom salátám mentette meg, hanem a Katalin. Kata volt csoporttársam, Jóboszorkány, író, költő, festőművész, énekes, kultúrharcos, színjátszó, Alkotó. Egy óra az ő inspiráló társaságában napokra feltölt, még akkor is, ha előtte-utána ködben cammogunk az úton.
Kata azért is példaképem ezen a tavaszon (én megszavaztam, nálam Zsuzsanna-naptól tavasz van, kérem) mert keresve sem lehetne jobb példát találni nála az örökös megújulásra. Életkorról nők esetében nem illik beszélni, de nagyjából annyi idős volt mint én most, mikor találkoztunk az egyetemen. Előtte pár évvel döntötte el, hogy továbbtanul, szóval nem 18 évesen ült be az iskolapadba. És ha már ott volt, rendesen csinálta, szuperül és elsőre(!) vett minden akadályt, közben nem mellesleg gyereket nevelt, dolgozott és alkotott, verseskötetet adott ki. Aztán ebben az iramban folytatta, még annak ellenére is, hogy az élet kemény, játszópajtás-férjét elvesztette jó pár éve. Felállt a csapásból, a két fiára is büszke lehet, kiválóan helytállnak felnőttként az életben.
Fel sem tudom sorolni, mi mindent csinál: színjátszókört vezet, szervez, tárgyal, előad, műsort vezet, ír, rajzol, fest, mindezt a napi klasszikus tevékenységeken felül, merthogy dolgozik és háztartást vezet. A festményeinek ezer színe annak is elhozza a tavaszt, aki nem szúrja ki az első hóvirágot a fűben, vagy nem érzékeny a füle a madárdalra.
És tudjátok miért mesélek róla? Mert számomra ő egy remek példája annak, hogy az érték, ami bennünk van, az előbb-utóbb virágot hoz. De csak ha időt szakítunk a magvacska gondozására, nem elfojtjuk, hanem neveljük a kis virágunkat. Nem kis erő és bátorság kell ehhez, kilépni a fényre, táplálni-s nem elbújni az éltető napsugár elől.
Kata meséi a tündéri gyerekkorba, versei a legmélyebb belső világba, képei pedig hol a tengerpartra, hol a szűk sikátorokba, hol az álomvilágba repítenek. Ha az egyik önkifejezési formát megunja, lép a következőbe, és minden eszközzel egy másik oldalát mutatja meg. Ha fentiekre mind ráunna, szerintem kiváló lakberendező is lenne, mert olyan harmóniát tudott az otthonában teremteni, hogy arra csak kevesen képesek- egyetlen csúnya tárgy sincs körülötte. Vagy akár életvezetési tanácsadó, mert egy beszélgetés vele kincset ér 😉
Mindenesetre azt javaslom, álljon előttünk olyan példaként, akit mindnyájan követhetünk, ha inspirációra vágyunk. Ő is simán megtehette volna, hogy bele se kezd az álmai megélésébe, kifogást keresni se nagyon kellett volna neki: az élet talán többször akadályozta, mint segítette. De megcsinálta, s csinálja tovább.
Oké, te is akarod a belső tavaszt, vágyod a kis virágot. Hogy kezdj neki a nevelésnek? Érdekel egy új szakma? Tanuld meg. Szeretnél egy állást? Pályázz. Szeretsz festeni? Végy pár festéket vagy vedd kölcsön a gyerektől és állj neki. Folyton rímek járnak a fejedben vagy van egy történeted? Vesd papírra! Nem tetszik a lakásod? Rendezd, alakítsd át, színezd újra. Zenélnél? Ragadj hangszert. Unalmas a ruhatárad? Alakíts át, amit tudsz, vagy állíts össze elsőre szokatlan szetteket. Fotóznál? Ott a mobil a zsebedben, állj neki kicsiben.
Folytathatnám a sort, jöhetne itt nagyjából bármi, a recept ugyanaz lesz: ha motoszkál benned valami, ne hagyd elhalni. Ne a kifogásokat hizlald, hanem a reményt, hogy érdemes. Elsősorban nem a külvilágért, hanem saját magadért. A kis hóvirágot is ritkán tapsolják meg a virágzásért, sőt az sem érdekli, hányan fotózták le és tolták fel instára, ő ha érzi a nap hívását, virágozni fog, és jól érzi magát tőle, a lájkok számától függetlenül. Szerintem ez az igazán fontos. Mert Kata azért is példaképem, mert miközben csinálja, ami kiteljesíti, nagyjából pont tesz rá, hogy mások mit gondolnak erről. De önmagát adja, így nem marad el az elismerés. Idáig két verseskötete és egy mesekönyve jelent meg nyomtatásban, kiállításokon szerepel képeivel, kultúrát közvetít, tevékenységével inspirál másokat.
Ezen a talán mindennél jobban várt tavaszon kívánom, hogy mind többen figyeljük, az erőre kapó napsugár mit világít meg bennünk? Mi az, amitől legjobban szárba szökkenhet az igazi valónk? Mi az a tevékenység, amivel csak úgy repül az idő? Mi az amit akkor is csinálnánk, ha nem fizetnének érte?
Szánjunk magunkra időt, kezdetben elég pár perc is naponta. Tegyük fel akár többször a kérdést, mi okozna őszinte örömöt? Mi az, amiben meg tudnánk mutatni magunkat úgy, hogy a lényeg megmarad belül? Amit megosztva, megélve mi is épülünk, gazdagodunk. S ha megvan, fogjunk bele kicsiben, tápláljuk a magot, adjunk esélyt a növekedésre.
Boldog tavaszvárást, napfényes kikeletet nekünk!
