Kőkemény telünk volt, tele nemcsak hideg napokkal, de számos erőpróbával, kudarccal és veszteséggel. Ennek egyenes következménye volt egy olyan betegséghullám kis családunkon, amelyet rég tapasztaltunk. De néha a rosszért is érdemes hálát adni: amikor az élet megállásra késztet, és lenyom pár napra az ágyba, párnák közé önmagunkkal, akkor a lázálmokból „véletlenül” többet tanulunk magunkról, mint az év 362 napjában a tudatos törekedés közben.
Ezekben a napokban jött szembe velem a kérdés: Milyen álmaid voltak gyerekként?
És amikor elkezdtem rajta gondolkozni, rájöttem: fogalmam sincs. Az évtizedek alatt teljesen elveszítettem a kapcsolatot azzal a gyerekkel, aki egyszer voltam. Annyi minden történt azóta, annyi éven át tettem, amit kellett, annyi minden rakódott rá a gyerek-énemre, hogy ez a sok minden szinte kiradírozta a korai éveket. De valahogy vissza lehet hozni, ezt sejtettem, volt már hasonló tapasztalatom.
Egyik első emlékem, hogy éveken át lelkifurdalásom volt, mert nem emlékszem apámra, az arcára, a hangjára. Pedig nem nagy csoda, ötéves voltam, mikor meghalt. Amikor kamaszként utána olvastam, hogy mikortól lehetnek korai emlékeink, és az állt egy fellelt cikkben, hogy 3-4 évesen már sok mindenre emlékezhetünk, egészen csalódott voltam. Úgy éreztem, buta vagyok, magamat és a nem funkcionáló agysejtjeimet okoltam az emlékek hiányáért. Aztán szerencsére közelebbi kapcsolatba kerültem a pszichológia tudományával, és apránként felismertem, hogy valószínűleg csak nagyon mélyre nyomtam az emlékeket a túlélés érdekében. Nagyon megörültem, amikor már felnőttként, először egy álomban eszembe jutott az utolsó kórházi látogatás, ahová úgy csempésztek be engem, gyereket. Hirtelen életre kelt az arc a pár fotóról, hangok, illatok és epizódok pörögtek- és velem élnek tovább ezek az emlékmorzsák.
A gyerekkoromból felsejlik néhány számomra fontos dolog: sok macskánk volt, nagy házunk és kertünk, és hogy akkor voltam a legboldogabb, ha olvashattam a hűvös szobában vagy épp a kistermetű körtefa legvastagabb ágán heverve. Azt is tudom, hogy utáltam a korai kelést, a reggeli rohanást a buszra, és más gyerekekkel ellentétben a tejbegrízt sem szerettem, viszont odavoltam a friss gyümölcsökért és a nagymamám főztjéért.
Arra is emlékszem, hogy mikor megkérdezték a rokonok, ismerősök vagy tanárok a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés megfelelő verzióját, mindig rávágtam az első dolgot, ami eszembe jutott, ugyanis nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs. Arra is emlékszem, hogy anyám annyiszor mesélte el, hogy ő mindig is boltos akart lenni, hogy végül én is jelentkeztem bolti eladónak nyolcadikban. Szerencsére felvettek az előbb megjelölt gimnáziumba, mert azóta valószínűleg pár boltot csődbe vittem volna, muhaha.
Arra is emlékszem, hogy ez a gimnázium-dolog a saját ötletem volt, és egészen szerettem. A matematikát kivéve. Furcsa fintora a sorsnak, hogy aztán a statisztika lett a legfontosabb tantárgyam sok év elmúltával, és a mai napig több közöm van a számokhoz, mint amennyire erre mélyen, legbelül vágyom. De az is igaz, hogy sokkal többet csalódtam a történelemben vagy a kémiában, mint a számok világában, tehát mondhatjuk, hogy rendeztük a kapcsolatunkat a matematikával.
A közelmúltban történt jó pár tragédia hozta elő a vágyat bennem arra, hogy elgondolkozzak: mi az, ami igazán fontos, mik a saját vágyaim, igényeim, és azokért mit teszek? És ekkor hasított belém a felismerés: továbbra sem ismerem a választ. Ugyanolyan nehéz kérdés, mint az elsőre könnyednek tűnő: „Hogy vagy?”.
Sajnos, vagy szerencsére nem voltam túl tudatos életem alakításában, tettem, amit helyesnek láttam, vagy jobban mondva, amit helyesnek láttatott az a maréknyi ember, akik sorsom alakulásában szerepet kaphattak. Rajtuk kívül, és néha szerencsére ugyanezen néhány ember ellenére egyvalamit követtem. Azt a néha csak gyengén, néha erősebben, gyomortájékban keletkező érzést, ami már sokszor segített rajtam. Nevezhetjük megérzésnek, isteni gondviselésnek, vagy karmának, nem a neve a lényege.
Hiszem, érzem, hogy számomra nincsenek véletlenek. A nagy dolgokban legalábbis. Egy rakás olyan történetben volt részem eddigi életem során, ami mind megerősítette bennem, érdemes hallgatni erre a hívásra. Sőt, hogy tovább fokozzam: az elsőre igazán képtelen ötleteimből lettek a legnagyszerűbb történések az életem majd’ minden területén.
Soha senki nem tanult tovább a családunkban előttem, emlékszem hát a büszkeséggel vegyes döbbenetre, amikor bejelentettem az utolsó tanév karácsonyának a környékén, hogy én szeretnék főiskolára menni. Arra is emlékszem, hogy januárban az elsők között siettem a könyvtárba a felvételi tájékoztatót átlapozni. Viccelődtünk a barátnőmmel, s mivel fogalmam sem volt, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, azt találtam mondani: megjelölöm az első helyet, ahol nincs matematika a felvételi követelmények között. Így is lett. És mit ad Isten? Az akkori nevén ATIF (aka győri Tanítóképző) volt a nyertes, és nyilván én: életem egyik legszebb periódusa kapcsol oda örökre.
Ugyanilyen volt jó pár évvel később az érzés, hogy anya akarok lenni. Nagyjából semmilyen csillagállás nem kedvezett az érzésnek, és kiderült azóta az is, hogy az első párválasztásom nem a lottó-főnyeremény kategória (finom voltam és nőies). De a lényeg: a gyermek az egyik legremekebb teremtmény a földön. Egy pillanatig sem bánom a dolgok alakulását, úgy érzem, jobb a világ vele, és nemcsak az enyém.
Aztán később kitaláltam, hogy mérnök szeretnék lenni. Értitek, a matematikával finoman szólva is hadilábon álló, irodalom-és művészetrajongó bölcsészlélek. Cseppet sem tudatos, sokkal inkább zsigeri döntés volt. Mondanám, hogy játszva megcsináltam, de nem mondanék igazat. De minden nehézségével együtt újra így döntenék (kivéve, ha túl sokat agyalnék rajta). Így lettem az autóipar szociálpedagógusa, és egyelőre köszönjük, jól vagyunk egymással, plusz szerintem sokat ad az én sajátos szemléletem az üzlethez, ha értő fülek is akadnak.
No, ehhez a halomhoz (melyet még hosszan tudnék sorolni) képzeljetek egy valószínűleg enyhén kiégett, életközepi válságát élő nőszemélyt, aki egy cseppet sem szép februári napon elkezdett arról elmélkedni, mik is az ő valós vágyai? Vagy még mélyebbre menve: mit tenne most az ő helyében (kissé szerintem túlhasznált kifejezéssel) a belső gyermek? Hát mit mondjak, baromira nem akart mást, csak arra vágyott, hogy valaki elé tegyen egy tál húslevest, vagy esetleg elreptesse Nápolyba azonnal. De mivel egyik sem következett be, nem hagyta abba a gondolkodást, és akkor jutott el a felismerésig, hogy fogalma sincs.
Az a régi kislány a körtefáról biztosan nem szeretne hétfő reggel blokkolókártyával munkába menni, ott egész nap egy irodában ülni és táblázatokkal zsonglőrködni, vagy épp három férfiember mellett tízkarú Sivaként tiszta udvar-rendes ház kombót és terített asztalt varázsolni nap, mint nap. De hogy mit is szeretne? Egyáltalán számít-e valamit? Jobb, szebb, teljesebb életem lenne, ha tudnám? Mennyi maradt bennem abból a régi, naiv és szeretetreméltó gyerekből? Ha maradt, hogy és hol nyilvánul meg? Mit szólna a jelenlegi életemhez? Van-e bármilyen hatása a jelenlegi életemre és a jövőmre?
Ezekre most még nem tudom a választ, és ígérem, nem hagyom abba a lélekbúvárkodást, hátha eredményre jutok, netán felfedezem mintegy mellékesen a csodatévő elixírt vagy a világbékét. De addig is arra biztatom magam, hogy továbbra is figyeljem a jól ismert gyomortáji érzést: ha valami ott legbelül hív, arra igyekezzek. Plusz olvassak sokat, azt biztosan szeretné az egykori kislány. Tavasz lesz, életem.
