A héten ünnepeltük a a Zene Világnapját, a hétvégén pedig egészen el voltunk itt Kőszegen kényeztetve zenei csemegékkel. Szombaton, a Kőszegi Vonósok jubileumi koncertje után azon gondolkoztam, mennyivel szegényebb lenne a város és az én életem is ezek nélkül a zenei élmények nélkül.
Itt a városban erős hagyománya van az amatőr zenélésnek, mind a komoly-mind a könnyűzenei vonalon, én pedig óriási amatőr-rajongó vagyok, és ez nem a képességekre vonatkozik. Nagyon tudom tisztelni a profikat is, de még jobban azokat, akik a napi feladtaik, kötelezettségeik mellett életük egy nem elhanyagolható részét szánják a művészetek gyakorlására. Kitartásuknak köszönhetően olyan szintre jutnak, hogy hobbijuk nemcsak az övéké lesz, egy egész várost vagy még szélesbb kört látnak el élvezhető zenei élménnyel.
Pár hete említettem, hogy takarítás közben szoktam zenét hallgatni. Borongós hétfő estéken néha főzés közben is megesik- főlegha valami kis olasz vacsit főzök, de nem jellemző rám egyébként az itthoni zenehallgatás. Nemrég jöttem rá, hogy az egész napos relatíve hangos környezetben eltöltött nap után számomra megterhelő a plusz hangélmény, legyen az bármennyire is szép vagy kedves, így aztán csak kivételes alkalmakkor szól itthon a zene. Arra a korlátozások során kellett rájönnöm, hogy nekem a zenehallgatás társas és személyes élmény kell legyen, úgy élvezetes igazán. Talán a legjobban az élőzene hiányzott a lezárások alatt: egy jó kis koncert egy csokornyi kedves ember társaságában. Mert valahogy ha a kedvenceim koncertjén vagyok, sosem ér csalódás az embertársakat illetően sem: csupa jó élmény, beszélgetés alakul a hasonló ízlésűek körében.
Zenét hallgatok, ha nagyon lent van az energiaszintem, dúdolok, ha nagyon boldog vagyok, és valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Annyira zsigerből nyúlunk a zene felé, ha egy kis megnyugvásra vagy vigaszra van szükségünk. A csapnivaló hangom ellenére a gyerekeknek kicsi korukban sokat énekeltem, és arra is emlékszem, őszintén csodáltam, hogy ez a két szerencsétlen még az én rozoga énekhangomra is megnyugszik. Azóta szerencsére formálódott az ízlésük, a kisebbet például kirázza a hideg, ha egyszer-egyszer meghallja, ha énekelek 🙂 Még nagyobb szerencsémre el se ment a kedvük a muzsikától, mindketten zenélnek.
Pár hete, a zarándoklaton azt is megtapasztalhattam, hogy a zene hatásos fájdalomcsillapító is. A lábamat eléggé megviselte a vándorlás, és amikor egyik nap nagyon küzdöttem, azt vettem észre, hogy a közös éneklések idejére a fájdalom elszáll. Akár bekapcsolódtam az éneklésbe, akár csak figyeltem a dallamot, nem a fájdalom volt a legerősebb érzés, hanem a zene élvezete. A megfigyelésből kísérlet lett, amikor ismét erősödött a fájdalom, magamban dúdoltam és egyből elviselhetőbb lett az érzés. Onnantól én voltam a legboldogabb, ha énekszó hangzott körülöttem. Az emberi énekhangnak van egy erős megnyugtató ereje, ezért is szeretem annyira azokat a zeneműveket, ahol az emberi hang is bekapcsolódik a hangszerek játékába. A közös éneklés ereje is óriási, ezt legjobban a vasárnapi misék idején vagy egy-egy jól sikerült koncerten érzem.
Gyerekkoromban óriási vágyam volt, hogy járhassak zeneiskolába, de a családban ennek nem volt hagyománya és támogatottsága, így maradt az elérhetetlen dolgok listáján a zenetanulás. Kárpótlásul szuper jó zenetanárokat kaptam az összes iskolámban, és nem is volt kérdés, hogy a főiskolán zenetörténeti fakultációt választok jópár évvel később. Ott már egy olyan közegben éltem mindennapjaimat, ahol menőnek számított a komolyzene is, így abszolút a helyemen voltam. Jártunk persze Republic-, Quimby meg Kispál-koncertre is, de a diszkózene vagy egyéb populáris műfajok sosem vonzottak. Már húsz éve sem ismertem a popsztárok többségét névről, nemhogy most, amikor egyre távolabb kerülök bármilyen népszerű irányzattól. Sokkal kedvesebb a fülemnek egy-egy komolyzenei darab, mint a közismert rádiócsatornák zajszerű masszája.
A fősulis évek számtalan zenei csemegét tartogattak a számomra, de néhány kiemelkedik a sroból. Voltam könnyekig meghatva egy nagyon VIP Lajkó Félix-koncerten. Talán ötvenen ha lehettünk, de olyan élmény volt, hogy ma is beleborsózom, ha rágondolok. Aztán volt egy különös este Ravi Shankar szitármuzsikájával csordultig töltve, ami azóta is emlékezetemben él. Úgy volt, hogy nem utazom haza azon a hétvégén, de mivel a vasútállomás mellett volt a koncert, és az utolsó vonat pont jó sokat késett, végül meggondoltam magam és otthon talált az éjjel. Illetve a kórházban, hisz nagymamámnak aznap este kezdődött a betegségsorozata, ami miatt búcsúzni kellett. Ha rágondolok, azóta is az ajándékba vitt csoki és a szitármuzsika jár a fejemben. Mindkettőre nagy szükség volt, hogy kibírjuk a következő hónapokat. Az is megvan, hogy azon a szomorú nyáron részesülhettek először és utoljára a szomszédaim a zenei ízlésemben. Sosem bömböltettem a hifit, de akkoriban csak a hangerő adott megnyugvást.
A zenés élmények sorának másik jelentős pillanata egy Cseh Tamás-koncert volt a Művészetek Völgyében. Teljes este volt az akkor már beteg, de még zenére és nagy beszélgetésekre kész emberrel. Mai napig eszembe jut a különös hangulata, amikor egy-egy dalt meghallgatok, s talán mindig velem marad. A dal és az érzés is.
Évekkel ezelőtt fedeztük fel az Ukulele Orchestra of Great Britain társulatot. Nagy vágyam teljesült, amikor pár éve végre az elérhető távolságra lévő Grazban játszottak, és óriási szervezkedés során, de eljutottunk a koncertre. Aznap délben még Tihanyban futottam félmaraton váltót, este pedig épségben-szerencsésen egy pohár sör mellett élvezhettem a remek muzsikát. Nem tudtuk, hová érkezünk, és megint csak jóval nagyobb ajándékot kaptunk a jegyünkért, mint a vágyott koncertet. Az azóta szintén nagy kedvenceinkké avanzsált francia Ukuleleboboys formációt, a helyi Kaisers Ukulele Combo-t, azaz magukat a szervezőket, és a csodás zenerajongókat, ugyanis a grazi Ukulele Fesztivál kellős közepébe cseppentünk. A fantasztikus táncparkettet varázsoló tánc-és zenetanárnő duót Berlinből, a talpig népviseletben iddogáló 80+-os figurát, a nagyon hipszter fiatalokat és az egész színes bandát megkaptuk ajándékba, akik minket outsidereket is annyira természetesen kezeltek az este részeként, hogy egészen meghatódtam. Nagy felindulásomban karácsonyra kértem is egy hangszert magamnak, és nagyon szeretnék rajta megtanulni játszani. Ugyanitt kihívásokra nyitott, türelmes zenetanár kerestetik, a tanítvány majdnem teljesen botfülű és finommotorikája is csapnivaló 🙂
A sor nagyon hosszú lenne, ha minden elemét felsorolnám. Ugyanilyen hálás vagyok a Csík Zenekarnak, Szabó Balázs Bandájának, pár nemzetközileg is ismert névnek és mindenekelőtt a zenélő kollégáimnak, a buzgó zenetanuló gyerekeimnek, valamint a városomnak. Jó olyan szegletében élni az országnak, ahol ilyen erős gyökerei vannak a zeneszeretetnek. Azt gondolom, hogy szerencsések vagyunk, hogy van nekünk Hangzó Városunk, Gráf Zsuzsannánk, jópár kórusunk, fúvószenekarunk, egy Meggie nevű helyi ikonunk, és egy ugye egy épp jubiláló vonószenekarunk is. Köszönjük!
