34. Arról, hogy az álmok néha valóra válnak

Pár hete itt is leírtam, idén nyárra mi volt a legnagyobb vágyam. Akkor még valóban nem mutatta semmi, hogy valóra válhat és idén végre zarándok lehetek. De valóban igaz lehet: ha teljes szívből szeretnél valamit és abból másnak sem származik kára, akkor az égiek melléd állnak.

Szombat délután megérkeztünk Mariazellbe egy csuda csoporttal Kőszegről. Az élmény még nagyon friss. Később biztosan írni fogok még az út részleteiről, hatásáról, most csak elmesélem, hogyan kerültem a zarándoklatra és mit vittem az útra a lelkemben?

A korábbi bejegyzés közzététele után pár nappal mentem a kisebbikért az iskolába, és a gyerekzarándoklat egyik motorjától kérdeztem, nincs-e esetleg tervben mariazelli út? Ő pedig már telefonált is, és percek alatt lett hely számomra is az augusztusi csoportban. A “kemény mag” horvát nemzetiségű környékbeli, és ez egy alapvetően horvát zarándoklat, de mivel befogadó a csoport, én is részese lehettem a nagy utazásnak.

A zarándoklat ideje pont egybeesett a nyári szabadságommal, így csak a családi programon kellett kicsit alakítani. Nagyon hálás vagyok, hogy emellett nyaralni és a fiúk által évek óta várt repülőnapra is eljuthattunk- tényleg, mintha magától rendeződött volna el minden egy pillanat alatt.

A készülődés, hangolódás a sok egyéb program miatt kissé kaotikusra sikerült, de végül időben és a megfelelő felszereléssel álltam készen az Útra. A lelki ráhangolódás annyiban merült ki, hogy elhatároztam, hogy végigmegyek az úton, és minden egyes napon más ügyért fogyasztom a kilométereket.

Az első napot azoknak szenteltem, akik elvesztek vagy elvesztettek valaki vagy valami fontosat az elmúlt hónapok, évek során. Sajnos, nem volt rövid a listám, kemény hónapok vannak néhány hozzám közel álló ember mögött, és még én sem gyászoltam el mindent és mindenkit úgy igazán. A vállalásomnak megfelelően hosszú út volt az első, de meglepően hamar elszállt.

A második napomon azokért imádkoztam, akik gyógyulni vágynak, vagy már a gyógyulás útjára léptek. Legyen lelki vagy testi teher, amitől szabadulnának. Szintén van jópár ember körülöttem, akik nagyon megédemlik, hogy a küzdelmeik után a teljesség, öröm, boldogság legyen a jutalmuk. Ez a nap a csodás tájairól lesz sokáig emlékezetes számomra- a dombok, fenyvesek ölelésében könnyű volt a jót, csak a jót kérni.

A harmadik napom az útkeresőké volt. Azoké, akik még nem találják teljesen a számukra jó irányt, de már nyitottak az újra, a másra, az Útra. Érzik, hogy a jelenlegi keretek szűkösek, a járt út nagyon másfelé kanyarodik a vágyaiktól. Ezen a napon azért imádkoztam, hogy legyen erő a változáshoz, legyen lehetőség beállni a szív szerinti irányba, akkor is, ha ez a rögösebb út. Számomra ez a nap a nyitottság, a dal, a jó és fontos beszélgetések napjaként marad meg. A legküzdelmesebb napom volt a négy közül, ezen a napon a fájdalom volt az én hegyem, amit le kellett küzdenem.

A negyedik, egyben utolsó napon azért imádkoztam, hogy legyen mindig a remény és hála érzése velünk. Legyünk mind többen, akik észrevesszük a természet ajándékait, a mindennapokban az örömet, a nehézben a szépet és jót. Annyira igaz a mondás, hogy ha valamire gondolunk, megteremtettük- gondoljunk hát gyakrabban jót, hátha segít a néha kesernyés embereknek, csoportoknak, világnak jobbnak lenni. Ez a nap örökké össze fog kapcsolódni számomra a megérkezés örömével. Megrázóan hasonló volt ahhoz az érzés, amit előzetesen vágytam, leírtam. Szinte álomszerű volt hallani a német nyelvű köszöntést, meg-megismerni egy szót vagy mondatot a horvát énekből.

Fel még teljesen most sem fogtam, de őszinte és közösen megélt öröm volt letenni fájdalmunkat, terheinket a fényes oltár tövében és tiszta szívvel állni a napos oldalra. Hazaértem.