A zarándoklat lelki hatásairól még nem vagyok kész írni. Előzetesként annyit azért elárulok, hogy a négy nap alatt sem szent, sem megvilágosodott nem lettem, habár nagyon sok kérdésemre (és előzetesen egyáltalán fel sem tett kérdésemre is) választ kaptam és formálódtam. Voltak bőven hegyek és völgyek, mind terepen, mind érzelmileg, de mindenképp pozitív az élmény és amint rendbejön a bokám, indulnék is újra útnak.
Most arról elmélkedek, hogy mi mindent tanított nekem ez a nem is igazán nomád, de a megszokott körülményektől mégis eltérő pár nap a mindennapok vitele szempontjából?
A három éjszakából kettőt tábori körülmények között töltöttünk. Nem volt egyik sem teljesen puritán, de polifoamon, hálózsákban aludtunk a padlón. Az első este kifejezetten jólesett a kemény padló a hátamnak, szerintem életemben nem aludtam olyan jót, mint a krumbachi templom tövében. Nyilván kellett ehhez a hajnali ébresztő, a közel 40 kilométeres út, a rég nem ízlelt alpesi levegő, és az is, hogy mindjárt az első napon sok lelki tehertől szabadultam. Mégis, amikor hazaértem, még napokig csodálkoztam rá a nagy kádra, a folyó melegvízre, a puha ágyra.
Abban is szerencsénk volt, hogy egy kisbusz szállította a hálófelszerelést, váltóruhát. Mégis ugyanolyan őszinte csodálkozással néztem a gardróbszekrényre, mint a melegvízre. A hátizsáknyi holmihoz képest felfoghatatlan mennyiségű tiszta, vasalt, jó illatú ruha várt itthon. Nagyon hasznos volt pár napig szűkített szettből funkcionálisan öltözködni. A ruhatár-minimalizálás évek óta tart nálam, az teljesen biztos, hogy jó pár hónapig nem tervezek új ruhadarabot a házhoz hozni. A folyamat nem most, a zarándoklaton kezdődött, tavaly kipróbáltam a kapszulagardrób-kihívást is, de ismét rávilágított arra, hogy néha túl nagy jelentőséget tulajdonítok a külsőségeknek. Most, hogy minimális készletet viselve öltözött a lelkem ünneplőbe, nincs az a holmi, amiben jobban érezném magam, mint a túrafelszerelésemben.
Nőként külön kihívás a szabad ég alatti pisilés- szoktam is mondani, hogy valahol megértem a szülni vágyó férfiakat, én is borzasztóan szeretnék állva vizelni a természetet járva, de ugye mindent nem kaphatunk meg a Jóistentől. Vagy ez- vagy az, nekem egyiket dobta a gép, másnak meg mást, szóval egyenlőség rulez. De mindenesetre hálás voltam minden egyes kulturált nyilvános wc-ért, mobil alkalmatosságért, aztán meg egy-egy jól rejtő bokorért is. Itthon szinte tapsikoltam örömömben, hogy büntetlenül pótolhatom a folyadékot, hiszen zárható ajtójú wc-ből és még papírból is van bőven, szóval dúskálunk a jóban, csak a mindennapokban ez is annyira természetes, hogy nem vesszük észre.
Az étkezések tekintetében semmi nomád nem volt, minden este volt lehetőségünk meleg ételt magunkhoz venni, na és főznöm sem kellett. Itt azt tanultam meg magamról, hogy a fizikai aktivitás közepette nem esik jól a sok étel, húsokat különösen nehéz volt fogyasztanom még felvágott formájában is. A müzlik sem csúsztak úgy, ahogy vártam, valahogy nem vágytam az édes ízre menetközben, viszont mindennél jobb csemegének bizonyult az útszéli áfonya, szeder és a tiszta, hűvös víz. Megerősítést nyert, hogy a sok folyadék, a lehető legtöbb természetes (bio) étel a legjobb számomra- és ha minden rendben van körülöttem, még csak édesszájú sem vagyok.
Az esti vacsora olyan jóleső volt, mintha életemben először tette volna valaki elém az ételt. Egy ideje nagyon ritkák azok az alkalmak, amikor valaki főz rám (hello, felnőttkor), és nagyon is tudom értékelni a mindennapokban is a kapott falatokat, de egy-egy fizikailag megterhelő nap után, akár átfázva-átázva duplán, triplán ajándék a meleg étel.
Négy napot javarészt a természetben, távol a civilizációtól eltölteni maga a csoda. Nekem legalábbis. A zarándoklaton voltak csendes szakaszok, amikor senki nem beszélt a másikhoz, de ezen kívül is amikor csak tehettem, önszántamból sokat mentem egyedül, magamba merülve, jó pár óráig senkihez sem szólva. Isteni érzés volt. Lett viszont ennek egy olyan hatása, hogy visszatérve a mindennapokba újra kell szoknom a sok ingert és nagyságrendekkel jobban zavar a zajterhelés, mint annak előtte. Egyke lévén mindig is szórakoztatott saját magam társasága, de most újra rátaláltam az egyedüllét örömére. Vágyom ás várom a perceket, órákat, napokat, amikor magamban lehetek. Azt sajnálom a legjobban, hogy ahhoz egyelőre gyáva vagyok, hogy a természetbe is egyedül keljek útra, főleg itt, Magyarországon. Sajnos, félek a felelőtlen kutyatartók állataitól, annyiszor ért már rossz élmény e tekintetben, hogy a félelem erősebb a vágynál.
Tavaly december óta nem voltam az amúgy két kilométerrel odébb lévő Ausztriában. Bár be vagyok oltva, az oltásom politikai okokból nem szalonképes, így most muszáj volt egy extra tesztet csináltatnom, nyilván saját zsebből fizetve. Bár rendkívül felháborítónak találom az eljárást, most legalább még pár hétig (vagy egy estleges újabb szigorításig) szabadon átléphetem a határt a legnagyobb örömömre. Nem a boltok kínálata, a jó minőségű utak, rendezett porták hiányoztak a legjobban, hanem a hegyek közelsége. Így, hogy belőlük is kaphattam bőven a zarándoklat alatt, meg is tette a hatását. Ugyan a bokámat igencsak megviselte az Út, amikor csak tehetem, kiszökök egy kis hegyi levegőt szippantani- rájöttem, nem érte meg eddig sem megvonni magamtól ezt a kivételes örömet. Egyszerre gyógyszer, tömény csodálat és a legjobb kikapcsolódás egy-egy nehezebb kaptató után körülnézni a magaslatról. Olyan inger, ami elhalványít minden más csábítást: nincs az az érdekes könyv, az a művészi film vagy jó sorozat, ami miatt lemondjak az én B-vitaminomról (Berg németül hegyet jelent).
A külvilágtól, szerettektől sem voltam úgy igazán elzárva. Mobiltelefon kézközelben, igaz a netkapcsolat kikapcsolva az idő nagyobb részében- köldökzsinórként funkcionált a kis eszköz. Mégis, ünnepi percek voltak az esti bejelentkezések, az első viszontlátásról nem is beszélve. Jó érzés, hogy volt, aki várt az út végén, de a legjobb volt végigmenni úgy az úton, hogy itthonról és a csoportban is csak a támogatást, a biztatást, a plusz erőt kaptam. Legyen zarándoktárs, családtag vagy barát, aki valamilyen módon kommunikált velem abban a pár napban, senki nem húzott vissza, csakis biztatott és szurkolt. Vagy ha nem is, legalább nem tájékoztatott róla 😊, ők voltak a harmadik lábam, szükség is volt rá!
Annyira bízom abban, hogy a mindennapokból ezt a támogató légkört valamilyen módon át tudjuk mind többen emelni. Olyan nagy szükség volna arra, hogy gyerek, felnőtt, családtag, barát, kolléga, ismerős és ismeretlen is kapjon abból az énünkből, aki önzetlenül ad és csak akkor szól, ha szava épít és nem rombol. Nekem is tanulnom kell, talán ez a legnagyobb leckém a következő időszakra. Tudjátok mit? Csináljuk együtt, úgy könnyebb és hatásosabb lesz!
