Arról már írtam az év elején, mennyire fontos a jó illat és a pihenés számomra, de van itt még valami, ami néha a kávénál is jobban segít feltöltődni. Most, hogy a nappalok egyre csak rövidülnek, és a dolgozó ember számára jön az a 4-5 hónap, amikor természetes fényt csak elvétve lát, úgy érzem, fontos szólni a fény fontosságáról.
Az őszi-téli időszak, különösen a november és a január a két legkevésbé kedvelt hónap Európában. Az időjárás is a legmostohább arcát mutatja, de talán nem is a hideg visel meg minket, hanem a természetes fény és az igazi közösség hiánya.
Régen, a hagyományos paraszti életet élő emberek ilyenkor a földekről behúzódtak a háztájba, másképp töltötték ki hasznosan a napjaikat. Készültek a következő idényre, a disznóvágásra, vagy épp a lakodalmakra. Ez a behúzódás nem jelentett begubózást, ugyanúgy vagy talán még jobban fordultak a közösséghez, mint addig. Kukoricafosztás, disznóvágás és más kalákában végzett munkálatok, együtt zenélések, mesélések tették színesebbé a mindennapokat. Ráadásul ha összefogtak, csak egy háznál kellett meleget és világítást biztosítani.
Eleink könnyebb és vidám telei helyett a modern idők és főleg az immár két éve tartó vírushelyzet elhozták a teljes magányt, a hardcore túlélés hónapjait télidőre. Ez a második évünk, amikor azokban a hónapokban, amikor a lelkünknek a legjobban kellene a jó társaság, a fény, az öröm, felhívást kapunk az „önkéntes” egyedüllétre, és amennyiben megszegjük, máris társadalomellenes bélyeget kapunk a homlokunkra. Akiket leginkább szánok ezekben a hónapokban, azok az egyedülállók és a kisgyereket nevelő nők/családok. Talán az ő számukra a legnagyobb teher ez a bekuckózás akkor, amikor a legnagyobb szükségük lenne a közösségre. Tavaly számomra a legmegdöbbentőbb az volt, ahogy értelmes emberek szólítottak fel minket, tudatlanokat családtagjainkat magukra hagyni karácsonykor. A szeretet ünnepén, érted te ezt? Én akkor sem értettem, hiszen ha két-három méter távolságban, maszkban is, de a közösen töltött ünnep tesz családdá, emberré. Plusz hány olyan család van, ahol az utolsó esélyt dobták el a felhívásra? Mekkora lehet az ő bánatuk? Az élet nem az index, itt valóban van olyan helyzet, hogy nincs másik. Sokan már tudva tudjuk.
Az ideális huszonegyedik századi ember eljár dolgozni (vagy home officeban termel), majd a szerencsésebbje hazatérve lakása magányába online módba kapcsol és/vagy fogyaszt. Mert a másik tevékenység, ami nem társadalomellenes, az a vásárlás, lehetőleg valami jó nagy láncolatnál. Láttuk, ahogy egy pillanat alatt bezárt könyvtár, színház, múzeum, templom és iskola, de a fogyasztás templomai tárt kapukkal és zeneszóval várták a jónépet a legnagyobb korlátozások idején is. Persze joggal mondhatjuk, hogy élelmiszerre szükség van, de kezeket fel, hányan mentek valóban csak a legalapvetőbb élelmiszerekért boltba vagy egy honlapra?
Most pedig azok tegyék fel a kezüket (és remélem, ők sincsenek kevesen), akik az elmúlt hónapok alatt konyhakertet gondoztak, termelői piacokon vagy háztáji gazdaságoktól szerezték be a mindennapi betevőt? Ugye hogy így is lehet? Kicsiben, minőségit és láss csodát: csomagolásmentesen és nulla kilométeresen is lehet vásárolni. Lehet otthon sokkal ehetőbb és olcsóbb kenyeret készíteni, kovászolni, tésztát nyújtani, káposztát savanyítani, lekvárt főzni, szörpöt készíteni mindenféle adaléktól mentesen, bútort felújítani, saját kezű munkát végezni- gyúlt újra a fény a fejekben, gyomrokban a nehéz hónapokban. Néha a szükséghelyzet szüli a legszebb és legemberibb kreatív alkotásokat és a világosságot.
A téli hónapoknak már önálló betegségegyüttese is van, az úgynevezett SAD-depressziófajta, amely télen megjelenik, nyáron eltűnik az arra hajlamosaknál. Akár a népesség 10%-a is szenvedhet ettől a kedélybetegségtől. A természetes fény hiányát persze hellyel-közzel pótolják a mesterséges világítótestek, gyertyák, mécsesek, de közel sem alkalmasak arra, hogy a napsugárzás minden előnyével ellássák az embert. Fontos a jól megvilágított környezet, de legalább ilyen fontos a D-vitamin bevitel is, amely sokat segít a szindróma megelőzésében és kezelésében, ezenkívül immunrendszerünk egyik legjobb katonája is. Fényvitamin rulez minimum áprilisig. Ártani nem árt. Bitte. És még valami: amint lehetőséged van arra, hogy elkapd azt a kevés természetes fényt: irány a szabadba, lehetőleg távol az épített környezettől. Erdőn-mezőn a fényterápia mellett a tüdőd is hálás lesz a tisztább levegőért. Egy kis séta után az ebéd vagy vacsora is jobban csúszik, s a kalóriák egy részét előlegben le is mozogtad. Ugye de nagyszerű? Ha esetleg olyan munkahelyed van, ahol jár ebédszünet szabad kilépéssel, én biztatlak, hogy használd fel, és a főnököd is boldog lesz. Egy húszperces séta nemcsak a kedélyedre, de a produktivitásodra pozitív hatást gyakorol. A kutatások szerint a friss levegő és a mozgás együttes hatása a legerősebb kávét is übereli és sokkal hosszabb ideig tart lendületben. Képernyő előtt végzett ülőmunkánál én kötelezővé tenném, fényt visz a munkaórákba.
Sokan tudjátok rólam, hogy megrögzött karácsony-váró vagyok, az év fénypontja az advent és a karácsony számomra. Nem kis részben azért, mert ilyenkor a díszek mellett kellemes fényekbe is öltözik az amúgy világításügyileg katasztrófa lakásunk. A konyha ablakaira fényfüggöny kerül, a gyerekszobába színes fényfüzér, a nappaliban megjelenik a betlehemi csillag, és még egy alapos okom van a gyertyagyújtásra. Idei nagy felfedezésem a szójaviasz-gyertya, amely a marketingszöveg szerint kevesebb káros anyagot tartalmaz paraffinos társánál, de mindenesetre számos finom illatban kapható, plusz nem irritálja a nyálkahártyámat és csodálatosan feldobja az őszi estéket. Egészen más érzés leülni egy olyan térbe, ahol gyertya lobog- a természetes fény különös melegséget ad nemcsak a tárgyaknak, de a szívünknek is. Biztatok mindenkit, tegyen egy próbát- jó dolog a ledes világítás, de néha több kell a léleknek.
Írtam fentebb, hogy a lakásunk egyik gyengesége az általunk örökölt világítási rendszer. Borzasztó logikátlan módon vannak bekötve a fényforrások, amit csak fokoz, hogy én sem voltam túl ügyes költözéskor. Sok helyre nem a megfelelő méretű, fajtájú lámpákat választottam ki. Egyelőre nem szántuk rá magunkat a drasztikusabb átalakításra, már csak anyagi megfontolásból sem, khm… de apró lépésekben igyekszem változtatni, ahol lehet. A takarékos izzóknál nagyon kell figyelni arra, hogy amíg a produktív munkát a kékes fény támogatja, az esti órákban kifejezetten kerülni kell ezeket, mert jól megkeverhetik az ún. cirkadián ritmusunkat, és szinte lehetetlenné teszik a minőségi alvást. Tehát akármilyen akciós is a hideg fényű fényfüggöny, ne ezt válaszd, vagy ha már elcsábultál egyre, maximum hajnalban kapcsold be, este pedig térj vissza a jól bevált viaszgyertyádhoz vagy teamécsesedhez. Apropó mécsesek. Amikor még oly távolinak tűnik karácsony, ellenben kezdődnek a végtelennek tűnő esték, van két szép ünnepünk, amikor plusz okunk is van a gyertyagyújásra-lélekmelengetésre.
Egyik a Mindenszentek, amikor is fényt gyújtunk, ki a temetőben, ki a régi-hagyományosabb módon odahaza, hogy odataláljanak a régi lelkek egy kis melegségért. Nekem ez az ünnep elsősorban nem a veszteségekről szól, bár egyre csak szaporodnak a gyertyák a szívemben, hanem az emlékezésről, a tiszteletről, a hagyományról. Mindig eszembe jutnak a gyerekkori viaszgyertyás élmények, a didergős temetőlátogatások, nagy beszélgetések a sírok mellett, na és a sütőtök forró édessége a meleg lakásban. A kivilágított temetőkertek látványa is lenyűgöz, de ettől a naptól fogva mindig gyújtunk gyertyát itthon is, egészen a karácsonyi ünnepkör végéig.
A másik szívemnek kedves ünnepe az ősznek a Szent Márton-nap. Örülök, hogy évről-évre népszerűbb esemény idehaza is, de szerintem van még benne kihasználatlan potenciál. Ha volna egy kis marketingérzéke valamelyik pártnak, kampányolhatnának vele jövőre. Kerekedhetne belőle egy újabb munkaszüneti nap és lehetne ez a mi kis káeurópai Hálaadásunk. Márton legendája van annyira értékes és szép, hogy megérdemelné a nagyobb hírverést. A két ünnep főbb vonásai és eredője közös, kontinenstől és felekezettől függetlenül a betakarítási idény végét jelző nap, nálunk ez Márton nyomán kiegészül az elesettek megsegítésével, az odafordulás szép gesztusával. Mi libával és újborral ünneplünk, odaát pulykával az asztalon adnak hálát a bő termésért, és ez egy kiváló nap az együtt ünneplésre, egy asztalnál étkezésre. Persze jókat enni is jó, én például Márton-kalácsot szoktam sütni a jeles nap alkalmából, de mégis a kedvenc részem a vacsorát megelőző lampionos felvonulás.
Annyira megható, és reményteli, ahogy a gyerekek a kis lámpásukkal vonulnak a sötétben- és egyben egy szép szimbólum is. Ők a mi reményünk, akik képesek fényt vinni a sokszor sötét mindennapokba, azok, akikben a jövő magja nő és fénylik. Ahogy jönnek ki az iskolából, és hozzák a kis lámpást, nem tudok nem arra asszociálni, hogy a fény a tudást is szimbolizálja. A mécseseket büszkén és örömmel hordozó gyerekekből lesznek a kérdező, az ismeretre mindig nyitott, kételkedő és gondolkodó emberek. Minden reményünk bennük!
