Nagyon szeretem azokat a napokat, amikor sorozatban történnek olyan epizódok, találnak meg érzések vagy mondatok, amelyek mind egy irányba mutatnak. Ezen a héten egy szép sorozatot hozott össze a véletlen- mondhatnám, ha hinnék a véletlenben.
Egyik este egy ismerősöm osztott meg egy kedves videót. Nem egyedi alkalom volt ez tőle, csak annyiban, hogy ezúttal én is be tudtam kapcsolódni. Elhangzott benne egy mondat, ami valahogy így szólt: ami hozzád tartozik, az a tiéd, ha elveszítenéd is visszakerül hozzád, ami pedig nem, ahhoz hiába ragaszkodsz. Csuda mondat volt, szinte a saját gondolataimat hallottam más által kimondva. Kegyelmi állapot (lenne) elérni ezt a vágyakozás és várakozás nélküli figyelést, mit is tartogatnak a soron következő napok, hónapok, évek?
Békés és tiszta, pont olyan, mint az utána kapott újabb ajándék- Juhász Anna rövidfilmje Pilinszkyről és kedves falujáról, Velemről. A település gyerekkorom óta a szívem csücske, legalább annyira, mint Kőszeg. Szerencsére kőhajításnyira van, és simán megtehetem, hogy akár gyalogszerrel vagy bringával átmenjek bánatot űzni, örömködni vagy csak egy kis nyugalmat szippantani. A kristálytiszta levegő, a patak csörgése, az Alkotóház biztonsága mindig megnyugtat, a Szent Vid pedig egyszerűen csodahely. Sokáig álmodoztam arról, hogy ha lesz egyházi esküvőm, ott szeretném megrendezni- csak ugye ehhez önmagam kevés vagyok.
Szóval a kisfilm nyomán aznap Pilinszky-estet tartottam, és rátaláltam erre a korábban számomra rejtőzködő remekművére:
A mi napunk
Napunk, amit valóban annak
nevezhetnénk,
egynéhány kimerűlt
csillagra vetve fuldokol,
oly fényességgel, amivel
itt, mifelénk, egyedül az
mi elveszett,
világolhat és találkozhat.
A hét csúcspontja kétségtelenül a péntek volt, amikor mintegy négy és fél év várakozás után megnézhettük Enyedi Ildikó moziját. Az előző bemutató (a szintén csontig hatoló Testről és lélekről) után a közönségtalálkozón említette a rendező, hogy régi vágya megfilmesíteni Füst Milán regényét. A feleségem története ütős film, az a fajta, ami leköt, megragad, egy estére szinte szórakoztat, hogy aztán több hétig, hónapig feladatot adjon. Gondolkodni kell utána önmagunkról, nőről, férfiról, a kapcsolatok furcsa mágiájáról, birtokvágyról és birtoklásról. Vagy éppen annak teljes hiányáról, tehát megint csak visszacsengenek a fontos mondatok arról, hogy hozzánk tartozik-e valaki vagy valami? Mennyiben a miénk egy ember, egy kapcsolat vagy annak vágya? Lehet-e egyáltalán miénk bármi úgy igazán önmagunkon kívül?
A filmben engem leginkább a sok eltolt fókuszú kép zavart. A számomra fontos részletek gyakran homályosak voltak, azaz a fókusz egy-egy apróbb részleten volt a nagyobb kép helyett. Akkor a moziban ez kifejezetten zavaró volt- mintha a látásom babrált volna ki velem, de kis érlelés után már tudom, egy kiváló eszköz: vezeti a gondolataimat és formálja. Nem biztos, hogy mindig jó helyen van az én fókuszom a mindennapokban sem. Néha egy-egy részlet jobban rá tud világítani a lényegre, mint a teljes kép, és ez kapcsolódásainkban is így lehet. Jegyzem és tanulok folyamatosan, a filmet pedig ajánlom teljes szívvel.
A fenti történéssorozat pedig egy banális képben csúcsosodott ki. Szombaton- bár igyekeztünk távol tartani magunkat a szüreti mulatságtól és főleg a tömegtől, ez nem jött össze. Sok kedves találkozással, zenével a főtéren talált minket az este. De hiszem, hogy aznap nem a találkozásokért, nem is a programokért kellett ott lennem: engem a levegőbe szálló héliummal töltött lovacska várt aznap. Így lett kerek ez a felemás és mégis teljes hét a napnyugtában búcsúzó szökevénytől, még a tömeg sem tudta elrontani a kedvem.
Már csak az a kérdés, hogy a lovacska kis gazdája hogyan vigasztalódott meg? Sejti vajon, hogy a lovacska az övé marad örökre vagy inkább arra gondol, hogy sosem tartozott hozzá igazán?
Fontos kérdés, A kis herceg vége felé is van egy ehhez kísértetiesen hasonló dilemma. Keressétek ki bátran, ha nem menne még fejből, és jó merengést nekünk a kérdésen!
