19. Az emlékek ragaszkodásáról

A legváratlanabb szituációkban tudnak előbukkanni az agyam leghátsó „lomiszobájából” a közel-és régmúlt emlékei.

Még furcsább tulajdonságuk, hogy néha elő se jönnek, de a tudatalattiban munkálkodnak buzgón. Így történt meg például az, hogy fogalmam sem volt, miért vágyok annyira egy újabb hortenziabokorra? Tavaly vettem már egyet, meg is maradt szépen, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és anyák napjára egy szerencsétlen, félholt példány megmentését kértem a fiúktól. Ott hevert a Praktiker előterében, két virágja és pár levele már egészen kókadt volt. Hazahoztuk és két hét alatt annyira megerősödött, hogy ma bátorkodtam kiültetni a kertbe. Fejben régóta megterveztem a helyét, de csak ma állt össze a kép, miért is kellett ezt a kis növényt megmenteni?

A gyerekkori házunknak nagy kertje volt, virágoskert, „kiülős” udvari rész hatalmas gesztenyefával, sok-sok ribizlibokor, szőlő és veteményes, de még néhány gyümölcsfa is elfért. Nem voltam nagy kedvvel kertészkedő gyerek, de a virágoskertet már akkor is nagyon szerettem. Mindig szurkoltam a pár tő harangvirágért, szegények csenevészek voltak, és néha sikerült véletlenül kigyomlálni őket. Aztán kedvencem volt még a nefelejcs, a törökszegfű és az óriás virágú hortenzia. Nálunk kék virágú volt a nagy bokor, de később lett egy rózsaszín „gyereke” is a ribizlibokrok mellett. Amikor ma az enyém a helyére került, akkor jutott ez utóbbi az eszembe- ugyanis ahogy fotóztam a friss ültetést, bekúszott a képbe az egyetlen ribizlibokrunk. Nagyon jól állnak egymásnak itt, úgy 25 kilométerrel és évvel arrébb, szívmelengető érzés rájuk nézni. A kertünk tehát kezd hasonlítani a gyerekkori régire.

Másik ilyen tudattalan kalandom a könnyező pálmával esett. Mostanság nagy divatja van, én két éve nevelgetem az enyémet, de csak most, óriásira nőve juttatta eszembe a gyerekkori szobámat. Nekem volt ugyanis a házban a legnagyobb szobám, és ott kapott helyet az óriási filodendron. Persze, nem mondom, hogy nem volt néha útban, de már akkor is szerettem magamat növényekkel körülvenni és szuperül feldobta a szobát a seregnyi hatalmas levelével. Kvázi térelválasztóként működött, és most, hogy a nappaliban is hasonló szerepre készül a mostani, ismét tudatosult bennem, hogy mennyire kevéssé változik az évek alatt az ember… legalábbis ami az alapvető motivációit, választásait illeti. Azok mélyen, a múltban gyökereznek, és bár pár évig-évtizedig pont azon vagyunk, hogy elnyomjuk, később újult erővel térnek vissza, és burkolnak be minket.

Nem csak növényekhez köthető kattanásaim vannak ám, például a gyerekkori nagy házunkat sose vágytam visszaszerezni, nem szeretnék hasonló házban vagy helyen élni, de a kis faházunk a Szajki-tavaknál nagyon gyakran hiányzik. Valahol mélyen, belül érzem, hogy nekem lesz még egy ilyen kis erdei faházam, ahová töltekezni, város-detoxikálni megyek. Valószínűleg nem az és nem ott, mert már nagyon más jelleget kapott az új tulajdonosoktól, de egyszer majd rábukkanok a tökéletes, nekem épült házikóra egy csendes, békés helyen, lehetőlegi vízpart közelében.

Aztán ott van a vadas zsemlegombóccal. Állítólag apukám kedvenc étele volt, én erre sajnos már nem emlékszem, alig ötéves voltam, amikor meghalt. Utána évekig nem is készült nálunk, majd húsmentes korszakomat éltem, és jó ideig nem kóstoltam. Aztán nagyjából 10 éve egyszer anyu nekiállt, és kiderült, hogy ezt az ízt kerestem évek óta. Azóta is a kedvenc ételem, ha étterembe megyünk, és van az étlapon, általában ezt választom, és ezerrel gyűjtöm a bátorságot, hogy itthon is nekiálljak a saját verziómnak.

A másik ilyen élménykapszula gyerekkoromból a kerékpározáshoz kapcsolódik. Régen nagyon gyakran ez volt az egyetlen szórakozásunk a barátnőmmel: felültünk a nyomi kis biciklijeinkre, és amíg bírtunk, tekertünk. Persze hol a lánc esett le, hol a váltó vacakolt, hol defektet kaptunk, vagy épp eltévedtünk, de meglehetős bátor naivsággal indultunk útnak újra és újra. Beszélgetős tempóban, semmi teljesítmény-kényszerrel és legtöbbször konkrét cél nélkül tekeregtünk pár órát. Két tizenéves csaj a mobiltelefonok előtti világban, szóval mint mondtam, volt bennünk egy nagy adag naivság is, de végül minden karcos szituációt megúsztunk szerencsésen.

Ma egy váratlan bringázás közepette jutottak eszembe ezek a gyerekkori emlékek. Ritka az alkalom, amikor nem sportórával a karomon ülök fel a biciklire, és sokszor veszít a varázsából a dolog, ha a sebességet vagy a távolságot figyelem, kalkulálok, taktikázok, ahelyett, hogy élvezném a szabad levegőn a kedvenc sportomat. Ma ugyan elindított alkalmazással, de a hátsó zsebemben pihent a telefon, és eszembe se jutott rápillantani. Annyira jó volt, hogy csak a bringára, az útra és magamra tudtam összpontosítani, hogy ezt a jó szokásomat meg fogom tartani. Szuper dolog fejlődni, mindig jobban és jobban teljesíteni futásban, bringában, túrázás közepette, de számomra most sokkal fontosabb fejben jelen lenni, és az adott pillanatot kiélvezni, mint mondjuk x másodpercet, percet javítani a tempón. Szuper dolog spontán, tervezés nélkül felülni a biciklire, és csak az úton levés öröméért hajtani egy kicsit a gépet. Régen pont ezt szerettük benne, és jó vissza-visszatérni a bennem élő bölcs gyermek világába a racionális, törekvő felnőttlétből.

Szóval ezennel cáfolnám azt az elméletet, hogy a múlt dolgaihoz való ragaszkodás káros. Csak gondosan ki kell gyomlálni őket időnként, a károsakat elhagyni, a kedves-szívmelengetőket pedig megtartani és tovább őrizni bennünk. Biztonságot adnak, egy jóleső otthon-érzetet a léleknek, hogy változzon nagyjából minden körülöttünk, a lényegünk marad ugyanaz.

Szóval ha ezen a földön megmaradok, valószínűleg újabb 20-25 év múlva is lesz pár cserép virágom meg egy(pár) biciklim. Ha a Jóisten szeret, egészségem is marad hozzá, és ad pár unokát, akiknek vihetem a biciklin a sütit, és akkor lesz kerek a világ. Minden másra ott a Mastercard 😉