Fekszem a nyugágyban, éjjel van. Kémlelem az eget, hullócsillagokat várok. Úszom a levendulaillatban, a kis virágoskertben is van pár tő, de a csuklómon a pannonhalmi szerzetesek illóolaja ontja az illatot. Az égbolt végtelenjét nézve még feltűnőbb, önmagunkban milyen kis porszemek vagyunk.
A mai napot Pannonhalmán töltöttük. Végre, több, mint 20 év után újra bejárhattam a látogatóknak megnyitott részt, és hálás vagyok, hogy a látnivalók mellett ismét többet kaptam, mint amire a jegyem szólt.
Már a kezdés előtt kedves ismerősökbe botlottam, jóvolt üdvözölni egymást. Az apátság környékének a szépsége is elvarázsolt, számos kedves helyszínt fedeztem fel a távolban. A vezetőnk élvezetes előadása után egy váratlan minkoncerttel ajándékozott meg minket pár remek hangú vendégtársunk- hihetetlen jó akusztikája van az épülenek, és az emberi hang ereje mindig meglep.
Részt vehettünk a nyilvános napközbeni imán is. A kis szertartás során kis ízelítőt kaphattunk abból, milyenek is a szerzetesek. Nos, megfigyelésem szerint életerős, jó kiállású, különféle korosztályhoz tartozó férfiemberek, akikről sugárzik, hogy a szó minden értelmében rendben van az életük. Arcukon harmónia, láthatóan jól érzik magukat, a helyükön vannak, és egy közös célért munkálkodnak. Hétköznapi emberként talán meglepő harmóniában teszik a dolgukat, a közös szertartások és énekek ereje szinte láthatóvá teszi a köteléket köztük.
Este a csillagsátor alatt is eszembe jutottak a szerzetesek és az ő közösségük. Az elmúlt hetek egészen nagy hegyei és völgyei közepette én is csak a saját kisközösségeimnek köszönhetően tudtam jól lenni, jól maradni. Történtek megpróbáltatások, értek veszteségek, megéltem, ahogy számomra kedves embereket értek az enyémnél jóval nagyobb veszteségek. Volt a mélyek mellett részem magasságokban is, ezek mindegyikében az a közös, hogy számomra kedves emberekhez kapcsolódott, velük, általuk élhettem meg őket. A nehéz pillanatokban nekem sem volt más erőm, mint a másik ereje, amit önzetlenül, talán saját tudta nélkül is adott. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, és a reményért, hogy egyszer-máskor én is lehetek csendestárs, támasz, reménysugár.
Sokszor mondok nemet a társaságra, szeretek egyedül lenni és igénylem is azt. Kell(ene) napi egy-két óra, heti fél nap magamban a normális üzemhez, de legalább ennyire igénylem az igazi közösséget is. Nem a tömeget, attól kifejezetten kiráz a hideg. Azt a fajta kapcsolódást keresem magánéletben és munkában egyaránt, ami kicsit hasonlít a szerzetesek közösségéhez. A közös, értelmes és előre vivő feladatokat, azt, hogy minden résztvevő tudja, miért is vagyunk mi együtt és ott egymásnak, legyen az egy közös vacsorafőzés, túra vagy valami nagyobb ívű, akár több hónapos együttes kihívás.
Az életnek kevés az olyan területe, ahol ne kellene kapcsolódnunk valakihez vagy valakikhez, és kevés az olyan kapcsolódás, ami „csak úgy magától” menne. Azt a néhány kegyelmi esetet pedig meg kell becsülnünk nagyon. A közösségeinket be kell laknunk, és legtöbbször ez a folyamat olyan, mint egy hosszú túra: az elején visz a lelkesedés, de aztán kihívások és fájdalmak szegélyezik az utat, a cél boldogsága pedig csak a nehézségek után várhat ránk. Mégis, minden nehézsége ellenére csodálatos dolgok születnek a közös utakból, jóval többet tapasztalunk meg magából az útból és önmagunkból is, mint ha egymagunk mennénk rajta.
Sőt, az elmúlt napokban sokat járt a gondolat a fejemben, hogy létezhet-e olyan út, amin kizárólag egymagunk megyünk? Arra jutottam, hogy valószínűleg nincs. Még a legfontosabb utunkon, önmagunk keresésén is csak társakkal együtt juthatunk. József Attila írja le nagyon érzékletesen versében: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”.
Ezért is fontos figyelni arra, hogy a jó közösségben vagyunk-e? Családban, barátokkal, szabadidős csoportban, munkahelyen egyaránt növekedhetünk-e kapcsolódásainkban? A közösségeinkben megvalósul-e az úgynevezett pszichológiailag biztonságos környezet, melynek legfőbb kritériuma a bizalom? Ahol bátran lehetünk önmagunk, ahol kimondhatjuk a véleményünket, ahol nem kell tökéletesnek lenni és akár hibázhatunk is? Hiszen ha nincsenek olyan köreink, ahol másokkal együtt lehetünk önmagunk, nem fejlődünk vagy legalábbis nem a kedvező irányba.
A szerzeteseknek sok szempontból szerencséjük van: egy több, mint ezeréves szervezet tagjaként élve mindennapjaikat a jól kidolgozott és lepróbált szabályrendszerben, a kristálytiszta közös célt szem előtt tartva talán könnyebb a közösség része lenni. Mindenkinek megvan a maga helye és mindenki a helyén van. A napi rutin, a közös éneklés, a rendszeres elvonulások a személyes jóllétet is támogatják, a kiegyensúlyozott táplálkozásról nem is beszélve. A jól-lét jelentős mértékben a gyomorban kezdődik. Számos lelki zavar a bélrendszer nem megfelelp működéséből fakadhat, az egészséges psziché egyik feltétele például az egészséges bélflóra. A szerzetesi élet e szempontból is példát mutathat nekünk, a saját zöldség-és gyógynövénykert javait felhasználva teljes értékű táplálékokat fogyasztanak, ismerik és gyakorolják a mértékletességet és legtöbbször együtt étkeznek. Úgy érzem, nekünk is többször kellene követni a példájukat az asztalnál is.
A látogatásunk másik nagy felismerése az volt, milyen erős gyógyír és nagy ajándék tud lenni a zene. A semmiből felcsendülő énekhang ereje egy pillanat alatt varázsolt át egy egyszerű lépcsőházat isteni hellyé. Az éneklők arcán látható őszinte öröm sokszorozódott bennünk, hallgatókban. Ugyanez ismétlődött meg a szerzetesek közös éneklése hallatán, ahogy ők egymáshoz és az istenihez is kapcsolódtak a dallammal- és adtak át nekünk egy darabot belőle. Jóval könnyebb kapcsolódni az éghez, ha a dallam vezet. Annyi hónapon át közösség és énekszó nélkül teltek napjaink, hogy minden élőzenei alkalmat duplán-triplán megbecsülök, ami adatik. Abban is változtam, hogy bár egészen keveset hallgatok zenét itthon, az a kevés is csak úgy esik jól, ha nem aláfestő zeneként szól egy dal, hanem oda tudok fordulni teljes figyelmemmel. Még jobb a közösségben megélt muzsika, legyen az könnyű-vagy komolyzenei koncert, egy dal, egy zsoltár vagy a természet muzsikája, például a tücskök zenéje a holdvilágnál.
Az elmúlt hónapok átformáltak, jobban szomjazom a társaságot, keresem azokat a köröket és embereket, akik biztonságot adnak és építenek. Igyekszem őszintén kapcsolódni, és hálás vagyok mindazoknak, akik hosszabb-rövidebb időre társul fogadnak. Hullócsillagok vagyunk, utunkon csak egymás fényében ragyoghatunk.
