Reggel óta Bródy: Mindannyian mások vagyunk száma jár a fejemben. Nem véletlen, egy csodaszép anyák napi meglepetés része volt a video, amit kisiskolás gyerekeink készítettek nekünk ezzel a dallal a főszerepben. Megható volt és érdekes is: a héten nagyon sokszor járta a fejemben és volt beszédtéma köztünk ez a hasonlóság-különbség ügy.
Én egy totálisan átlagos méretekkel, súllyal, magassággal, haj-és szemszínnel rendelkező magyar nő vagyok. Nincs különösebb öltözködési stílusom, hacsak a praktikus-kényelmes nem számít annak. Nem szoktam kombinálni a hajviseletemet sem, szóval összességében inkább belesimulok, mint kilógok a tömegből. Látszatra legalábbis. Belül ugyanis annyira más vagyok, mint bármelyik velem egymagas, esetlegesen hasonló kinézetű nő, amennyire csak lehetséges. Mondjuk, külsőre hozzám hasonló embert nem láttam eddig…bár egyik barátunk szerint csak a hajszínünk tér el, máskülönben nagyon hasonlítok Tenki Rékára, ez inkább hízelgő, mint valós 😊
Legutóbb akkor került szóba ez a hasonló-különböző téma köztünk, amikor egy csapat fiatal lány jött szembe az utcán a nem tudom, mennyire divatos, de feltűnő tépett nadrágban. Ugyanolyan farmerben feszített mindhárom lány, ugyanolyan hosszú hajuk volt, ugyanolyan karcsúak-fiatalok voltak. Mégis az egyformaságuk mellett olyannyira más alkatú, haj-és szemszínű egyéniségek voltak, hogy az uniformison keresztül is világított. Egyikük büszkén kihúzta magát, élvezte, hogy a járókelők tekintetét felkeltik, főleg így csapatostul. A másik kettő testbeszéde arról árulkodott, hogy inkább lennének átlátszóak, mint vágyják a pillantást.
Fiatal lányok, annyira természetes, hogy egyszerre akarnak hasonlóak és különbözőek, láthatatlanok és reflektorfényben fürdőzők lenni. Akár percről percre változhat ez a késztetés, én legalábbis így emlékszem a kamaszéveimre vissza. Volt, hogy egy szerelésben iszonyú menőnek gondoltam magam egyik percben, a másikban meg vettem fel a plusz pulóvert ugyanarra a ruhadarabra, vagy ha megtehettem, gyorsan átöltöztem valami komfortzónán belüli darabba.
Ugyanezen a napon láttunk egy lányt, egy (szerintem) csuda menő piros kockás trapéznadrágban. Üdítő jelenség volt látni végre egy egyedi ruhadarabot. Meg is jegyeztem, mennyire hiányzik, hogy a viseleten keresztül is átszűrődjön valami a személyiségből. Életkortól és nemtől függetlenül inkább hasonlatos, mint egyedi öltözékekben járunk-kelünk. Ha valamit felkap egy üzletlánc vagy influenszer, hirtelen széles tömegeken megjelenik, és kihívás lesz valami mást látni az embereken.
Nemcsak ruhadarabokkal lehet ezt a játékot űzni, frizurákkal, hajszínekkel, sminkkel is ugyanígy játszunk láthatóság és elrejtőzés-fogócskát. Kezeket fel, ki szokta a fodrász által csúcsra belőtt friss frizuráját 10 perc után összefogni a szokásos hajgumival? Vagy épp fordítva, egy kis rúzst vagy szemfestéket feldobni? Jó, pasik bizonyára nem, de nekik is megvan a jól bevált játszmájuk az arcszőrzetükkel, legalábbis a környezetemben tapasztaltak szerint. És ez még csak a külső.
Belsőleg is ugyanilyen hasonlóság-különbözőség meccseket vívunk. Néha vágyjuk az azonosságot egy-egy csoporttal, honfitársainkkal, kollégáinkkal, a környékbeliekkel, máskor mindent megtennénk, csak nehogy egy lapon említsenek minket AZOKKAL. Néha azzal különböztetjük meg magunkat, hogy aktívan véleményt nyilvánítunk, másszor a hallgatásunk mond el többet rólunk, mint hinnénk.
Én az elmúlt időszakban hajlamos vagyok figyelni a csöndekre. Hogy például ki miért marad csendben, ki miért nem tesz fel kérdéseket, amikor pozícióban lenne hozzá? Miért nem kérdez vissza, vagy kérdőjelez meg teljesen világos blődséget az, akinek hatalmában állna? Mért maradnak csendben tömegek, amikor kiabálni kellene, és mért kiabálunk akkor, amikor csendben kellene lennünk, vagy nagyon maximum egy halk köszönömmel távoznunk?
Miért kellene beállnunk egyik vagy másik sorba? Magunk miatt? Mert mások is így teszik? Mert így előnyökhöz jutunk, akkor is, ha nem vagyunk rá jogosultak? Különbek leszünk egyik vagy másik zászló vagy címke alatt? Ad valamit az értékeinkhez? Hol és hogyan maradunk önmagunk igazán?
Milyen zenét hallgatunk? Mit olvasunk? Mennyire hagyjuk az ízlésünket befolyásolni az ideológiáknak? Egy keresztény konzervatív szeretheti Esterházy műveit? Az ultraliberális könnyezhet egy Wass Albert-regénytől? Ér-e valamit a boxon kívül is felfedezni, elismerni, ne adj ég, szeretni? Óriási élményt adott évekkel ezelőtt Hajdu Eszter A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmje. Mindenkinek ajánlom, akit egy kicsit is érdekel akár maga a mediáció módszere, akár az emberi érzések az ideológiák mögött.
Mennyire skatulyáznak be minket szerepeink? Nőként megjavíthatom-e a redőnyt vagy sem? Kevésbé leszek nő, ha a partneremre marad a főzés? Ér-e egy anyának hamar visszamenni dolgozni, vagy egy apának GYED-re menni? Lehet-e a tanárnak olyan érzése, hogy egy ideig nem szeretne gyerekeket még csak képen se látni? Lehet-e jó vers, amit egy mérnök ír? A takarító hobbija lehet-e az operába járás? Nagyon remélem, hogy olyan világban élünk, ahol igen. Minden további nélkül, de és azonban, annak ellenére és társai közbevetése nélkül. Mennyire befolyásolnak minket mindennapi címkéink, hagyjuk-e vagy harcolunk ellenük?
Ezerféleképpen fejezhetjük ki egyéniségünket, sajátos vonásainkat. Meg is tesszük, ki óvatosabban, ki bátrabban, pillanatnyi hangulatunk, lelkiállapotunk szerint. A Bródy-dal legkedvesebb sora számomra az „ahány ember annyiféle csodálatos világ”.
Én mindenkit biztatok arra, hogy a millió másokhoz hasonló tulajdonságunkban keressük meg azt a csak ránk jellemző egyedi mintát, ami egyéniséggé tesz minket. Legyünk minden pillanatban tisztába azzal, hogy egyediek, megismételhetetlenek és csodálatosak vagyunk- így ahogy teremtettünk. Minden egyes tulajdonságunk által egy halmazba tartozunk, de az összes tulajdonságunk nem egyforma senkivel ezen a Földön. Nem kell megváltoznunk senki és semmi kedvéért, nem kell többnek vagy kevesebbnek mutatnunk magunkat- ahol nincs ránk szükség így a saját valónkban, oda szükségszerűen nem tartozunk.
Persze ez nem jelenti azt, hogy néha ne viselkedjünk, vagy hogy abbahagyhatjuk az önmagunkon végzett kemény munkát. Azt szerintem szigorúan tilos: az ember sosincs készen, mindig lehet jobb, de csakis önmagánál, a másiknál sosem. Nem leszünk a másiknál többek sem egyik, sem másik sorban, boxban, hangosabban vagy akár néma csendben, ilyen vagy olyan viseletben vagy tulajdonságokkal. Ez a sok csodás különböző világ végül lényegében mind egyforma: mindenki ugyanannyit ér. Ahogy két naplemente sem lehet ugyanolyan, mégis mindig ugyanaz a nap megy le.
