Az élet az optimizmus szemüvegén át
Nyár, ha végre megnyitom a várszínházi szezont az első előadás előtt egy rozéfröccsel a várfalon. Itt a kisvárosban, ahol nincs mozi, rendes színház, nagy becsben tartjuk a mindig kiváló előadásokat szervező várszínházi csapatot. Az egyik legjobb érzés készülődni, jegyet átvenni, és ismerősökkel-turistákkal együtt egy-egy estére fővárosinak érezni magunkat a kulturális lehetőségek tekintetében. Szabadság.
Kaptunk a házzal 8 darab szép fenyőajtót tíz éve. Beltéri, igazi fa és teljesen funkcionális mind, ennek ellenére az első perctől utáljuk őket. Az amúgy tökéletes ajtókat ugyanis egy lehetetlen sötét mustárszínű valamivel kente le az előző tulaj.
10 éve tör elő belőlem változó intenzitással az utálat, fejben már a szivárvány minden színére lekentem őket, de persze nem történt semmi konkrét lépés az ügyben. Aztán egy nap a festékbolt felé vettem az irányt, vettem egy tégely festékmarót, pár tégely festéket, csiszolópapírt és abban az átkozott-boldog percben eldőlt a szabadidőm jelentős részének sorsa.
Ahogy megyünk egyre beljebb a nyárba, a szabadságba, úgy ébredezik az útravaló kedvem is. Tökéletesen hozzáidomultam ugyan a kanapénkhoz, most is itt talált a délután, de a térkép már többet van nyitva bármelyik oldalnál a böngészőmben. Hív az erdő, a hegy és a tenger, de leginkább az utak végtelenje.
Van, aki ébredés után kezdi a napját a meditációval, aztán olyan is akad, aki két perc alatt üresbe tudja kapcsolni az elméjét bármikor napközben, no és vannak, akik az elalvás előtti meditációra esküsznek. Én meg a sokadik fajta vagyok, aki útközben tud csak kikapcsolni.
Tavasz az a sok nehéz illat közt a könnyed a növekvő szél hozza a tengersok virágon benzinszagon át
ahogy rágondol, már fut is össze a nyál a szájában a citromos íz emlékétől
bodzaszörp, az lesz délután