Tavasz az a sok nehéz illat közt a könnyed a növekvő szél hozza a tengersok virágon benzinszagon át
ahogy rágondol, már fut is össze a nyál a szájában a citromos íz emlékétől
bodzaszörp, az lesz délután
amint hazaér felmegy a hegyre ott a bokrok még adják kései kincsüket vagy elveszi, hiszen az jár, ugye
talán csak jut
mormolta magában ahogy sétált vissza az ebédszünetről s jutott eszébe nagyanyja mindjárt bodzavirágszín haj, csillogás, vagy ezernyi csillag abból nőtt
rideg csippanás, de ő lélekben már a hegyen az őzeket figyelve a magaslesről ahogy alszanak a bokrok alatt ilyenkor délidőben rejtve, hiszen nekik ilyenkor van éjszaka
fordított vad világ
gondolta, aztán mosolyog egy széleset- dehogy vad, szelídebb mint bármi itt a városban, hallva a forgalom zaját
még pár óra, modern rabszolgaságból lopott szabadság és újra ő lehet az ős, a gyűjtögetős,
majd beszalad a boltba is citrompótlóért hazafelé az anyja így mutatta tavaly mikor előtört a hiány
savanyúból nem kell valódi, de a cukor édessége, azt mondják méreg de kell a fenének a mérleg, abból igazi lesz, attól pont olyan, mint gyerekkorában az oly sokszor várt
hideg vízzel a kútból vagy ünnepnap szódával szifonból- a szúrós víz gyereknek csak akkor járt, nem adná oda semmiért egyetlen cseppjét sem, pezsgő szívből csak, ajándékba
az lesz, ajándék, szívből osztaná
kézműves- elcsépelt szó de néha talál, a két kezével szedi és veszi és áztatja és főzi, lassan, minden mozdulatnak a maga rendjére figyelve, még az idő is megáll
egy hosszú pillanatra a kevergetés közben az emlékek forgalmi dugójában forró víz, dunszt, évszázados mágia, várakozás
látja maga körül a gyerekkor díszleteit, hirtelen elkapja a vakációvárás izgalma
érik a bodza, büdös az iskola- ismét a nagyanyja zeng a füleiben tovább arra gondol mit sem vár jobban, mint újra őszintén várhassa az iskola végét, ünnepre hajfonást, fehér harisnyát, reppenő szoknyát, visszakapott júniusi végtelen szabadságot, kacagást, rohanást
neki is lesz, kell, hogy legyen egy csilingelő nevetésű fürtös hajú vagy egy csintalan fiú, végül is mindegy is, ha sikerül a szörp, sikerül minden
mágia lesz csak gyorsan haza
aztán otthon fel a dombtetőre, északi oldalra a kidőlt mohos fa mellé ott a nagy bokor még illatozik talán
aztán egy tucattal kevesebb virággal tíz perc múltán tovább
száguld lefelé a szurdokban, kezében zsákmány, szívében féktelen öröm, zsondulás,
elég meredek a domboldal, hogy erről is arccal előre érkezzen, mint annyiszor
valóság
semmi komoly, kis karcolás, nagy huppanás és sárga, sárga virágpor mindenütt, fülben, szájban, hajban, fűben, tájban vigasz sehol, csak az ige, hogy megcsinálom, viszem tovább
kicsit poros, de az enyém érzés csikland, megmaradt, megmaradtam ez is génjeimben van, nevetés, marad talpon tovább, futás
szörp lesz édes régi érzés varázslat, ahol minden puha, minden virág
kis szirup, én meg túlélem, átviszem a túlsó partra, ahogy minden évben koranyár
ahogy csak nők és anyák és lányok és déd-és nagymamák tudják- örök gyerekek
tartják és óvják és vigyázzák továnn
osztják ajándék sűrű napfény átlátszóba zárva tovább
legjobb ha télen előkerül az utolsó üveg a kamra legfelső polcán, egy utolsó nagy korty vagy gondos beosztás után egy hétig is talán
annyi csak az érzés hogy megvolt, hogy megvan, hogy lesz jövőre is tovább
aranyszín fonál az éveken át, az üvegben szétszórt sugárillat és virág egy pillantás nyomán
ott vagyok én is benne talán.
