Múlt hét óta gyakrabban eszembe jut a citrom illata. De nem azé a citromé, amit itthon a zöldségesnél vagy rosszabb esetben a hiperben veszünk. Hanem a friss, a fáról épp lehullott gyümölcs intenzív aromája. Egy hete már, hogy napról-napra erősebben vágyom vissza Nápolyba.
Tavaly, nagyjából pont egy éve volt szerencsénk a gyerekekkel együtt kiélvezni világunk utolsó normális napjait. Olcsó repjeggyel, a világ legkedvesebb szállásadójával, mindennapos pizzázásokkal, napi sok-sok eszpresszóval, cannolival, hatalmas sétákkal a téli tavaszban. Utaztunk, étteremben ettünk, ahol le is ülhettünk, múzeumokat jártunk, közlekedtünk, mosolyogtunk és visszamosolyogtak ránk és látszott is a mosolyunk. Fagyiztunk egy szál pólóban és narancsot ettünk. Frisset, a fáról február elején. Isteni volt. Aztán redőny le, és úgy maradtunk. Lassan a tervezésről is leszokóban, már-már alig emlékezve a normalitásra.
Nápoly sokak számára egyenlő a káosszal, szemetes utcákkal és a zsúfoltsággal. Látják a sok migránst a tereken, a mélyszegénységet a falak mögött, a sötét sikátorokat, érzik a metróállomások környékén a marihuána jellegzetes illatát és rettegnek a a vasútállomás környéki zsebtolvajoktól.
Nem mondom, hogy tévednek, csak azt, hogy a város napos oldala képes mindezt ellensúlyozni, már ha nyitott a szíved a város adta csodákra.
Megfelelő időzítéssel kell érkezni, leginkább októbertől áprilisig. A turiszikai főszezon nagy részében maguk a városlakók is a túlélésre játszhatnak, a tehetősebbje pedig kiköltözik a szellősebb tengerpartra vagy a környező szigetekre. Szóval ha csak egy tanácsot fogadsz meg: ne nyáron utazz ide. Persze ezzel a tengerparti fürdőzés bukta, de bőven van más a tarsolyban ezen a vidéken.
A házfalakban, kövekben, az utakon és a föld alatt is maga a történelem lakik. Az emberek szemében az élet összes mélysége és magassága ott van, a tányérokon pedig a fél világot és a szívüket is eléd teszik. Itt nem tudsz rosszat enni, nekem legalábbis nem sikerült. A legszegényesebben kinéző pizzéria pizzaszelete is jobb bármelyik hazai fehér abroszosnál. A friss narancs, pisztácia, a lédús paradicsom, a szédítő illatú bazsalikom és bergamott, a friss halak és az elkötelezett vendéglátók garantálják a minőséget.
Nápolyban lenni könnyű, a legjobb hely a világon akkor is, ha valami nyomja a szíved, a bánat könnyebben szökik arrafelé. A zajok, illatok, ízek koncentáltságában a sok új inger kiszorítja az emlékeket, a legjobb hely a felejtésre. Az el nem sírt könnyek ugyan ott vannak a tenger sós illatában, de a bársonyos szél gyorsan el is viszi őket örökre. Nehéz gondterhelten jönni-menni a girbegurba utcákon. Csodálod a robogóval a fenekük alatt született ifjak tempóját és manővereit, aztán elámulsz a piacok kínálatán, áhítattal nézed a házioltárok szín-és formakavalkádját, San Gennaro szelleme minden utcasarkon vigyáz, szombatonként pedig a stadionba költözik a templom. Legszívesebben táncra perdülnél a házakból vendéglőkből hallatszó muzsikát hallva, ötpercenként elfog a vágyakozás egy forró kávé vagy egy édes cannoli után, aztán eszedbe jut, hogy egy korty vagy falat se csúszna le, annyira tele vagy, majd mosolyra fakadsz a gyekekek őszinte örömétől, ahogy kirajzanak az iskolából.
Ha annyira szerencsés vagy, hogy nemcsak a várost, de a környéket is felfedezheted, ki ne hagyd Sorrentot, Positanot és legnagyobb kedvencemet, Procida szigetét. A buja természet, az egymáshoz simuló színes házsorok bája, a hajóút vagy a szerpentinen buszozás izgalma el fog varázsolni, biztos vagyok benne. Plusz ott van a hatalmas és megrendítő Pompei, ahol két nap is kevés volna felfedezni a megkövült történelmet, Ercolano, a hatalmas, tekintélyt parancsoló Vezúv vagy Amalfi papírcsodái és citrusparadicsoma- mind-mind garantálják, hogy sokadszorra sem tudsz unatkozni ezen a tájékon.
A vonatokon nem a koszt és a zsúfoltságot veszed először észre, hanem azt, hogy errefelé még beszélgetnek egymással az emberek, mondandójuk zenéjét öröm hallgatni. Én például azért néztem meg egymás után kétszer a Briliáns barátnőm sorozatot, hogy a kanapén utazva hallhassak kis ízes nápolyi dialektust végre.
Hosszan tudnám még sorolni, de legyen itt a végén csak annyi, hogy Márainak mint minden másban, ebben is igaza volt. Röviden csak annyit mondott Nápolyban töltött éveiről: „Mindent szerettem itt.” Magam sem tudnék jobb helyet találni, ha száműzetésbe kényszerülnék egyszer. Titkon alig várom, addig marad az emlékek sora és a Füveskönyv. Plusz a forró és fekete Kimbo kávé, ami napjában legalább kétszer idézi a Várost. Egészségünkre és viszlát, San Gennaro!
