Napok óta dúdolom magamban a Quimby egyik régi slágerét.
Sokszor van úgy, hogy egy-egy dal vagy vers fejezi ki legjobban a gondolataimat, de ilyen dallamtapadás ritkán esik meg velem. A hét közepe óta kapaszkodom a dalszövegbe, egy-kétszer rá is kattintottam a Spotify-on, de fejben jóval többször játszottam le. Morzsolgatom magamban a sorait, szavait, mint valami alternatív rózsafüzért. Ezt dúdolgattam falfestés közben, bringázáskor, Nagyszombaton felfelé menet a Kálvárián, és ma délután is, amikor egy újabb megrázó hír ért el a kanapé biztonságos fészekmelegében.
Több, mint egy éve valami furcsa Abszurdisztánban érzem magamat. Bár személy szerint nekem jóval többet adott ez az időszak, mint elvett, mégsem tudok teljesen függetlenedni a környezetemtől, a körülöttem zajló emberi drámáktól.
Vannak olyan ismerőseim, akiknek az egzisztenciája lett oda, sikeres vállalkozóból előbb munkanélküli majd boldogulását kereső, csöppet sem boldog ember lett. Aztán vannak az elképesztően tehetséges szakemberek, akiknek a szakmáját radírozta le az elmúlt év, s mi tagadás, vannak akik a szakmájukkal együtt élnek igazán- az ő lelkük egy része is halott hónapok óta. De ennél is jóval fájdalmasabb, hogy vannak olyan ismerőseim is, akik végleg átköltöztek a túloldalra. Régi barátok, rokonok, ismerősök, kollégák, példaképek. Számomra egyenként is pótolhatatlan veszteségek, így csokorban pedig egészen nehezen emészthető falat, s az utóbbi hetekben, napokban egyre csak ömlik a veszteségeső. Mintha mindenkinek minden tartalékja a végére érne, én meg itt mosolygok a romok felett még mindig optimistán, mint valami idióta. Egészen tudathasadásos pillanat volt, szinte láttam magamat kívülről és alaposan magamra csodálkoztam.
Ebben a lelkiállapotban dobott fel egy emléket a Facebook, egy pár évvel ezelőtti Quimby koncertről- szerintem az egyik utolsó „rendes” koncertélményem képei voltak. Nem vagyok nagy zenefogyasztó, de az élőzene magával tud ragadni- ez is egy ilyen alkalom volt. Elkezdett elemi erővel hiányozni Kiss Tibi csibészes mosolya, Livius szövegáradata, ritmusok, hangok, és a tömeg. Várj, utóbbi talán nem is- ha jól emlékszem, az adott koncerten kifejezetten hézagos volt a Sportház. Szóval másra se vágytam, csak a színes-pörgős, elgondolkodtató, de ugyanakkor felszabadító őrületre, amit csak egy Quimby-koncert tud adni. Persze rögtön eszembe jutott az is, hogy mutánshullámzástól függetlenül is szünet van egy jó ideig még az együttesnél. Még jobban kapaszkodtam hát a dalszövegbe, különösen az utolsó versszak soraiba, értem, értük, mindenkiért.
Szurkolok nagyon a bandának, Tibinek, na meg persze magamnak és a szeretetteknek is, hogy legyen alkalom újabb közös élményekre. Ha idén nem is, de jövőre együtt, egészségben, egységben ezt a dalt szeretném hallgatni pár száz vagy ezer emberrel a szabadban, csillagsátor alatt. Felőlem eshet is, sokba is kerülhet a jegy, csak részünk lehessen benne. Ez az én kívánságom és vágyam erre az idei feltámadás-ünnepre, de ha kell, szülinapomra és Karácsonyra is pont ezt fogom kérni. Addig pedig még jó sokszor játszom le magamban vagy a lejátszón ezt a tömény emberi élet-himnuszt, és reménykedem abban, pótol bőven másoknak is még ez az Élet. Lesz mit…
Viharon túl, szélcsenden innen
Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nő virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szememből a lámpavilág-romantikát.
Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen.
Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.
Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem
viharon túl, szélcsenden innen.
Na szóval szeretlek én Élet,
mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
később mindent bepótoltál,
Lenn a sliccem
viharon túl, szélcsenden innen.
