Ma nem kelt fel a nap, hiába vártuk. Elsötétült a Hegyalja, ikon nélkül maradtunk. Elment itthonról haza, ahová talán már régóta készült Velem és a szívünk díszpolgára.
Törőcsik Mari az én generációmból sokaknak nem több egy híres színésznőnél. De ezért is volt hasznos kissé koravénnek lenni- én rajongtam érte úgy nyolcéves koromtól. Akkoriban egy baráti házaspár gyakran látogatott Budapestről hozzánk, a férfi újságíró volt. Állandó program volt a velemi kirándulás, ha meglátogattak minket, a művésznő legendás hírűvé varázsolta kedves faluját a pestiek számára. Törőcsik Mari háza ott állt a faluközpontban. Míg én az Alkotóház falovait hajtottam, a felnőttek idézték az előadásokat, sztorikat a művésznőről, és persze mindenki remélte a találkozást. Arra is emlékszem, miatta nézhettem meg a Szamárköhögés című filmet. Bár akkoriban sokat nem értettem a rétegeiből, ma is az egyik kedvenc magyar filmem.
Személyes élményem sok celebritással nincs, vele két alkalommal sikerült találkozni.
Az első meredekre sikerült: Budapesten, a Keleti pályaudvarnál mentem át figyelmetlenül a parkolón, amikor is majdnem elütött a művésznő. Megúsztam, a letekert ablakon keresztül azért odakiáltott, hogy „Nézzen már a lába elé”, vagy valami hasonlót. Én az ijedtségtől fel sem fogtam, mi a helyzet, egy másik járókelő kiáltott fel mögöttem: „Jé, a Törőcsik Mari!”
Másodszor pedig évekkel később a szombathelyi Tescoban lettem figyelmes a törékeny, idősödő házaspárra, ahogyan nagy egyetértésben tolják együtt a bevásárlókocsit. Törőcsik és Maár Gyula volt. A köztük lévő harmónia megérintett, ha az ideális párkapcsolatról képeket pörgetek a fejemben, ez biztosan köztük van.
Több, mint 30 évnek kellett eltelnie, mire színpadon is láthattam. A betegsége döbbentett rá, hogy addig mit mulasztottam, és visszatérését nagyon-nagyon vártam. Az nem lehet, mantráztam magamban, hogy ne lássam élőben a színpadon a legnagyobb magyar színésznőt. Aztán 2009 karácsonyára megkaptam őt ajándékba: egy színházjegyet Kaposvárra a Naphosszat a fákon előadására.
Amíg élek, nem felejtem el azt a napot: 2010 januárja, Kaposvár. Metsző hideg, először járok a városban. Belvárosa ékszerdoboz, kávézója hívogatóan otthonos. Szép ruhában készülök életem legnagyszerűbb színházi élményére, persze ezt akkor még nem tudom, csak szívemben a nagy várakozással sietek a színház felé. Vagy egy félórával előbb érkezünk a szintén jóleső melegbe. Az épület is lenyűgöz, alig bírok betelni a plakátokkal, legendákkal, hangulattal. Végre elfoglaljuk a helyünket, előttünk egy nagyjából 7 hónapos terhes nő és párja ül. Az én hasamban nagyjából tízhetes emberkezdemény. A várakozás szinte tapintható. És kezdődik az előadás. És transzban nézem végig minden egyes percét, kínzásnak érzem a szünetet. Egy elnyújtott pillanatnak tűnik a közel három óra. A taps ébreszt a konstans ámulatból.
Anyaság, fiúsors, utak és szándékok, szerelmek, döntések, hosszú szövegek- bevallom, apró részletekre nem emlékszem, minden pillanatban Törőcsik Marira koncentráltam, szinte együtt lélegeztem vele a színpadon, és közben néha a hasamra tettem a kezem, a másik csodájára életemnek. Ajándék volt a talán soha nem tapasztalt sűrű köd is, ami a hazaúton volt velünk. Talán két órába is telt, mire a nagyjából nyolcvan kilométeres utat megtettük hazáig. Misztikus, szinte földöntúli hangulatban utaztunk lépésben, halkan beszélgetve- bár félelmetes is volt, éreztük, hogy ma itt baj nem lehet, angyalok ülnek a vállunkon, ahogy Marién is, hogy visszatérhetett imádott színpadjára. Varázslatos este volt.
Ezután is minden lehetőséget megragadtam, hogy láthassam, és még egyszer sikerrel jártam. Talán 2015., Budapest. Az emberkezdemény már akkora, hogy nagymama bevállalja egy estére. Az első hosszabb távollét tőle. Megyünk a híres-vágyott Nemzeti Színházba, előadásra. Éjjeli menedékhely, Gorkij. Izgalmas téma egy bukott szociális munkásnak. Munka után indulunk, az előadás talán hétkor kezdődik, kényelmesen felérünk még. Tatabánya magasságában baleset. Hatalmas dugó, kétségbeesés, mi lesz most? Araszolunk, aggódunk. Majd aggódunk tovább, egyre reménytelenebb, hogy időben érkezzünk. Aztán csak valami csoda történhet, egyszer csak felgyorsul a forgalom, még a szállásunkra is felfutunk átöltözni, és rohanás a színházba. Ismét tömény áhítat. Könnyek a taps végén, mintha érezném, ez volt az utolsó. Aztán egy jó háromórás séta a rakparton a Lánchídig, majd vissza. Kell is, feldolgozni az élményt. Éjjeli ködben érkezünk újra a Nemzetihez, de már nem csodálkozom. Szeretem ezt a Törőcsik adta lebegést.
Ahányszor elhajtunk vagy sétáltunk a háza előtt, eszünkbe jut a mosolya, a bölcsessége, a ragyogása. A legkedvesebb filmek, a legnagyobb alakítások, az Aurora Borealis csodája, és a duett Garassal, nekem az egyik leggyönyörűbb dal a világon. Pedig Demjén finoman szólva se a kedvencem, de amihez Mari nyúlt, mind arannyá változott.
Könyve a polcon díszhelyen, Cseh Tamás és Pilinszky mellett. Ma nem kelt fel a napja, de fénye itt maradt nekünk. Emlékét szeretettel őrizzük!
