Ez a korlátozásokkal teli időszak számomra többet adott, mint elvett. Persze, én is szeretnék már meginni egy kávét egy teraszon, vagy leginkább maszk nélkül létezni, átruccanni a 2 kilométerre lévő határon, de igyekszem a még meglévő lehetőségeket kihasználva színesíteni leginkább a hétvégéken.
Kitaláltuk, hogy a hétvége egyik napján felfedezőútra indulunk. Néhány szabályunk is van: legyen ez a hely számunkra újdonság, legyen friss levegőn erdőben vagy mezőn, ne legyen túl messze a lakóhelyünktől plusz örülünk, ha kevéssé népszerű az úticél. (Bocs, hét közben viszonylag sok emberrel találkozunk, kell egy nap a szociopátis hajlamaink kiélésére, de amúgy mindenkit IS szeretünk!)
Így jutottunk el az elmúlt hetekben Csáfordjánosfára tőzike-túrára, a Káldi-erdőbe és Kissomlyóra, valamint múlt vasárnap Szelestére, az arborétumba.
Őszintén szólva fogalmam sincs, mi tartott nekem eddig, hogy felfedezzem? Szuper közel van, még egy kiadósabb biciklitúrába is belefér, hiszen 35 kilométerre van Kőszegtől a település. Az arborétum ráadásul díjmentesen látogatható, jelenlegi kezelője a helyi önkormányzat, akik előtt óriási főhajtás ezért a gesztusért.
A park 13 hektáros területén- köszönhetően talán a hűvös időnek- alig találkoztunk valakivel. Távolról láttunk egy babakocsit toló kismamát, és a kastélynál két lelkes fiatalember kinyitotta a büfét, ahol finom falatok és italok vártak- persze szigorúan elvitelre. Szívet melengető élmény volt látni a lelkesedésüket, biztosan nem a busás bevételért települtek ki aznap, hanem a szakma szeretetéért.
Ugyanilyen szívmelengető részletekben gazdag az arborétum sorsa. A terület kialakítását gróf Festetich Andor kezdte el, aki elsősorban a közeli osztrák díszfaiskolákból vásárolt növényeket újonnan kialakítandó parkjába. 1871-ben pénzügyi nehézségei miatt eladni kényszerült az akkor már 500 fajta dísznövénnyel bíró birtokot. Az új tulajdonos, báró Baich István gondos gazdája lett a területnek, további 4 hektárral bővítette és ő ő fejlesztette arborétummá. Az általa alapított arborétum két fő értéke a Közép-Európában egyedülálló teraszrendszer, mely 1927-re készült el, és az évelőskert, mely 1927-ben 819-féle lágyszárú dísznövénynek adott otthont. A park emellett 80 fenyőfélét, köztük igazi ritkaságokat is, összesen 2000 növényféleséget tartalmazott.
A virágok bárójának is nevezett Baich esetében a szólás is megállja a helyét: „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!”. Cselédjeit házasodáskor kelengyével ajándékozta meg, és parkját nyitva tartotta a falu lakossága számára. Aki a faluban még emlékezett a báróra, csak jót tudott róla mondani. Egy korábbi alkalmazottja befogadta a kitelepítés után az egykori gazdát, talán ez mutatja leginkább- jó gazdája volt birtoknak, embernek is. Valószínűleg ez a jó viszony adta meg az alapját, hogy a település lakói a kommunizmus idején sem hagyták veszni a csodás parkot, mindent megtettek ami tőlük telt, hogy fennmaradhasson a páratlan gyűjtemény.
Az arborétum kiemelkedően gazdag fenyőgyűjteménnyel rendelkezik, jegenyefenyők, cédrusok, ciprusok, fűszernövények és virágok várnak minket a mini édenkertben. A kis törpepuszpánggal elválasztott növénykert virágállománya úgy lett kialakítva, hogy kora tavasztól őszig mindig van szemvidító színesség a látogatók számára.
Vasárnap még tartották magukat a hóvirágok, nyílt a kankalin, az ibolya, bújt a medvehagyma (kérlek, legyetek jó fejek, és ne itt szedjetek magatoknak!), bimbózott az aranyeső, és sok más csoda, két-három héten belül biztosan egy más világ fog minket fogadni. Bizonyosan visszatérünk, és biztatlak titeket is egy kiadós sétára.
Mi úgy töltöttünk el jó két órát a gondozott utakon, hogy szinte észre sem vettük, hogy elrepült az idő, és közel sem fedeztünk fel mindent. Külön öröm volt számomra a sok-sok madáretető látványa. A park gondozói jól viselik gondját a gazdag madárállománynak, akik nagy kedvvel és hanggal várták a melegebb napokat ottjártunkkor. Állítólag sok sikló is él a növénykertben, velük a nagyobb nyári záporok idején lehet találkozni, de személy szerint ezt a találkozót lemondanám.
Az épített környezet is kedves a szemnek. A kastély épülete eredetileg klasszicista stílusban épült, majd egy felújítást követően kapta romantikus vonásokban gazdag cottage stílusát, jobb időkben kastélyszállóként üzemel.
Kápolnája egy régi kútházból lett átalakítva, története szintén lélekmelengető. A kastély tulajdonosának nővére egy séta közben fedezte fel a fák között búvó kőházat, és így kiáltott fel: „Jaj de kedves kis kápolna!”. Gyorsan helyreigazították a helyiek, hogy ez kútház, mely a vízellátást szolgálta, de Zsuzsanna fejébe bekúszott a kápolna ötlete. S ha egy ötlet nemes, semmi nem állhat a megvalósulás útjában. Az önkormányzat felajánlotta az épületet hasznosításra. Tervezője, Őrfi József teológus és építész egyben, ellenérték nélkül vállalta a tervezést, építést. A szálló egy visszatérő vendége támogatása és a mester önzetlensége tette lehetővé az ólomüveg ablakok színpompáját, és egyre-másra gyűltek a segítő kezek. A szálló egy másik vendége látta, hogy méricskélnek épp az építkezésen, rákérdezett mi épül itt, s miután megtudta, felajánlotta a szolgálatait. Így alkotta meg Kiss Pál szobrászművész a Szent Család oltárszobrot- természetesen ingen. Hasonló önzetlenséggel lett réz keresztje, díszes szenteltvíz-tartója, harangja is a kápolnának.
A kápolna védőszentje Szent József, a névválasztásról Kulcsár Zsuzsanna így vall: „A mai zaklatott, szétzilált társadalomban jó lenne visszaállítani a családba vetett hitet, s különösen az apa és az erős férfi szerepét. Az anya-gyerek kapcsolatra berendezett társadalom elfeledkezik arról, hogy a család valójában: apa, anya és gyerek. Rengeteg a szétválasztott család, s a média is azt sugallja, nyugodtan szüljön csak a nő egyedül, majd felneveli valahogy azt a gyereket. Szent Józsefről ugyan kevés szó esik a Bibliában, lénye, szerepe viszont ma különösen példaértékű: elfogadta és felnevelte azt a gyermeket, akit a teremtőtől kapott.”
Személyes kedvencem a régi lovarda épülete, mely jelenleg a település kultúrházaként (nem) működik, régebben a helyi mozi működött falai között.
Az álomnapom tehát a következő volna Szelestén: reggeli előtt egy kiadós úszás, gazdag reggeli, egy óriási séta a parkban, gyógyvizes fürdő, könnyű ebéd, ebéd utáni szunyókálás, majd újabb séta a parkban, egy Fellini-film a Vörös Istállóban, végül a kastély éttermében gyertyafényes, élőzenés vacsora. Talán még táncra is perdülnék a végén, de éjjel elringatni biztosan nem kellene 😉
Források:
Tóth József: Szeleste és a falu arborétumának története, Vasi Szemle, 2017. LXXI. ÉVFOLYAM 4. SZÁM
