A teljesítmény egyik legfontosabb feltétele a pihenés. Mondják ezt nevelők, edzők, pszichológusok és vallom én is. A napokban igencsak jó tanítómestert sodort mellém az ég. Ha valakitől lehet pihenést tanulni, az szerintem egy macska 🙂
Aki nem tud pihenni, alkotni sem lesz képes sokáig. A több munka= nagyobb teljesítmény a gépekre értendő, de esetükben is csak korlátozottan. Ha túlterheljük őket, vagy a megelőző karbantartás kimarad, a gépek sem képesek ugyanazon teljesítmény leadására. Előbb csak visszaesik a teljesítőképességük, majd megszűnik, azaz tönkremennek, javítani szükséges őket, vagy ha ez sikertelen, akkor meg kell tőlük válnunk. A pótlás pedig nagyon fájdalmas tud lenni, már csak az anyagi oldalát nézve is.
Nagyjából ez történik velünk, emberekkel is, csak kicsit bonyolultabb a képlet szerencsére, hisz emberből vagyunk. Alapesetben is változik, milyen teljesítményt tudunk leadni, képzettségtől, motivációtól, habitustól, egészségi- és lelkiállapottól, pihentségtől, jóllakottságtól függően hullámzik a teljesítményünk még egy adott munkanapon belül is. Ez teljesen természetes, hiszen szerencsére nem vagyunk gépek. Képesek vagyunk gondolkozni, és ami még lényegesebb, innovációra is képesek vagyunk. Ez az innovációs-kreatív készség csökken le leginkább, ha nem „töltjük fel” rendszeresen magunkat, előbb gépiesbe megyünk át, aztán rossz gépbe majd munkaképtelenbe.
A feltöltődésnek több formája van, ezek csoportosíthatók aktív és passzív kategóriába is. Aktív, amikor valamit csinálunk: sportolunk, túrázunk, főzünk, kreatív hobbit űzünk. Ez a „valamit csinálás” népszerűbb és társadalmilag elfogadottabb, mint a teljesen passzív kikapcsolódás. A passzív (könyv nélkül, tv nélkül) heverés, a céltalan lassú séta, a plafon- vagy a kávéscsésze-bámulás ugyanilyen hasznos kikapcsolódás, vagy sokkal inkább kikapcsolás. S bár egyelőre kevésbé elfogadott a mindig pörgés világában, mind nagyobb szükségünk lenne rá a lelki egészség és a teljesítőképesség megőrzése céljából.
Ilyenkor januárban mintha a természet is arra tanítana minket, hogy ne akarjunk mindenáron csinálni valamit. Itt van a korai sötétedés, a kinti hideg, csúszós utak, csupasz fák és tájak ideje, a végtelennek tűnő hétköznapok és esték, amikor mintha leckébe kapnánk a természettől, hogy egy kicsit kapcsoljunk ki. Ne akarjunk felfedezni, megtalálni, kipróbálni, elérni, hanem vonuljunk vissza a kis kuckónkba, önmagunkba, és pihenjünk meg.
Nekem az ünnepek körüli nyüzsgés, a viszonylag élénk társas élet után január első hete a fő ideje ennek a semmittevésnek. Jól esik visszavonulni, minden értelemben bezárkózni, elvonulni. Megengedek magamnak pár igazi szabadnapot, amikor nem az a fő cél, hogy csináljak valamit. Persze, az alapvető feladatokat megteszem, életben tartom a családot is, de simán visszaalszom délelőtt vagy ebéd után szundítok, ha igényli a szervezetem. Nyugodtan kávézok akár egy órán keresztül is, vagy sétálok, amennyit jólesik. A héten egyik nap a céltalan sétát a ködös idő szponzorálta. Úgy alakult, hogy lett Szombathelyen egy üres órám, és a nagy ködben teljesen céltalanul bóklásztam a városban. Annyira feltöltött, hogy nem kell intéznem, szerveznem, rendeznem semmit, csak megyek amerre a lábam visz, hogy aznap jóval éberebb voltam este annak ellenére is, hogy pont kimaradt a napközbeni szundi.
Ebben a pár napban csak módjával tervezek, nem írok teendőlistát, arra pont jó lesz a holnapi nap vagy a következő hét. Nem akarok elintézni, se megtanulni semmit, azt a könyvet veszem le a polcról, amelyik a kezembe „ugrik” és ha esetleg mégsem kötne le, lelkifurdalás nélkül bámulok inkább ki az ablakon olvasás helyett egy ideig. Próbálok befelé figyelve arra rájönni, mi az, amire a testem-lelkem leginkább vágyik? Ha elkényelmesedtem, mozgok valamennyit, ha pihenésre vágyok, leülök, jó sok vizet iszom, és úgy gondozom az igényeimet, ahogy minden nap kellene.
Egyik idei célom, hogy szeretnék ebből az évindító csendesülésből (de szép kifejezés, ugye?) profitálni a sima hétköznapokon is, tudatosan figyelni a test jelzéseire, és ha kell, reagálni rájuk a mindennapos pörgés közepette is.Azt gondolom, ha nem iktatunk be a mindennapjainkba kisebb-nagyobb szüneteket, nem alszunk megfelelően, nem töltünk friss levegőn elegendő időt, egyszer csak „elromlunk”. Nem leszünk képesek arra, mint annak előtte és a javítás költséges, hosszadalmas és fájdalmas lehet.Nem baj, ha egy hétvége, egy szabadnap, egy ebédszünet nem a tennivalókról szól. Ha egy kicsit megpihenünk, belehallgatunk a belső monológba, ráérzünk az igazi igényeinkre, jóval nagyobb energiánk marad a valós kreatív tevékenységre is, és tovább tudunk üzemelni, szó szerint és átvitt értelemben is.
A pihenés élni segít. Lehet, hogy ezért van a macskáknak kilenc életük? 🙂
