Ti szoktatok emlékezni az álmaitokra? Ha nem, nem jelenti azt, hogy nincsenek. Kutatások szerint egy nyolcórás alvás során 4-6 alkalommal álmodunk. Ilyenkor rendszereződik agyunkban az előző nap szerzett sok-sok információ, nem hiába szokták mestereim mondani, hogy a legfontosabb a vizsga előtti éjszaka. Még ha nem éreznénk is, akkor alusszuk okosra magunkat.
Az utóbbi időben annyi minden történt, jó és rossz egyaránt, hogy álmaimban is ez a ködös összevisszaság jelentkezett, nehezen lehetett kihámozni reggelre valami értelmeset belőlük.
Az elmúlás, elengedés tanulása ugyan mindannyiunk nagy feladata, de magamról azt gondoltam, hogy egészen nagypályás versenyző vagyok a műfajban, mondhatni hozzászoktam és köszi, jól vagyok vele. Aztán amikor anyám tavalyi halálával tudatosult bennem, hogy a gyerekeimen kívül nagyjából nincs élő vérrokonom, akkor egy pillanat alatt szakadt rám a végesség érzése. Az elmúlt hónapokban azt is megtapasztalhattam, hogy nincs mindig második esély, és ha esetleg adódna, akkor sem biztosított a siker- ezért is volt bennem egy görcsös ragaszkodás megszokott dolgokhoz, rituálékhoz, emberekhez.
De hogy jön ez az álmokhoz? Hát úgy, hogy az elmúlt másfél évben nagyon ritkán mertem magamnak megengedni, hogy emlékezzek az álmaimra. Hiszen ha emlékeztem is rájuk, csak összezavartak, felkavartak, amire legkevésbé vágytam. A nehezen megszerzett nyugalom biztonságát akartam csak. Nem akartam álmaimban is búcsúzni, elengedni, emlékezni, újraélni azt, ami nincs.
Kellett ez az augusztusi nyugalom, a semmittevés, a levegőváltozás, na és az alattunk lévő grillbár az áttöréshez. Minden nap jövet-menet apró malacok látványa fogad a grillre húzva. Ha eddig nem kaptam volna elég leckét a mulandóságról, akkor ez egészen profán módon tolta az arcomba hajnaltól késő délutánig. Nagyon kellett: az ártatlan kis malacok halálán keresztül megértettem, nincs az az elmúlás, aminek ne lenne értelme. Minden veszteség ugyan a maga kegyetlen módján, de építhet is. Ahonnan valamit elvesz a sors, oda érkezik erő, lehetőség, hit vagy akár egy új élet lehetősége.
Én itt a malactaigetosz felett fontos ajándékot kaptam: végre visszatért az álomemlékezetem, jelentős eseményeket dolgozok fel, és ami a legfontosabb most számomra: vissza is tudom idézni őket reggel. Néhány fontos puzzle került a helyére az elmúlt éjszakák eredményeként.
Irvin D. Yalom: A magyar macska átka című könyve az egyik régi kedvencem, nem hiába várja hónapok óta az újraolvasást. Most végre nem csak belelapozni, hanem olvasni is vágyom újra. Életről és halálról ír, nagyon szépen. Kiemeli többek között, hogy emberi kapcsolataink az igazi erőforrásaink, és akkor leszünk barátságban az elmúlással, ha mindennapjainkat a lehető legtöbb értelemmel töltjük meg. Kapcsolódunk a nekünk fontosakhoz, és ezeknek a kapcsolódásoknak tengernyi formája lehet.
Én nézem a végtelen vizet, érzem a malacok bőrének illatát, a hűsítő szellőt a száradó hajamon, és végre merek álmodni és emlékezni. Jó így.
