Izgalmas, igazi nyári hét volt ez és váratlanul aktívra sikeredett a vége. Ez nagy szerencse, mert a lelki történéseket én igazán csak mozgás közben tudom feldolgozni magamban, és mostanság van feldolgozni való bőven.
Az utóbbi időben robotpilótába kapcsolva üzemeltem a mindennapokban, és ez hatással volt a hangulatomra is. Ugyan alapvetően optimista és reményteli vagyok, de amikor a lejjebb tekerem az érzés-érzékelés gombot, nem mindig tudok figyelni azokra a külső körülményekre, amelyek megtámogatják a pozitivizmust, többek között a kiegyensúlyozott táplálkozás, a friss levegő, a mozgás és a tevékeny, szabad alkotás maradt el leginkább a sorból.
Az elmúlt hónapokban az mentett meg a totális megzakkanástól, hogy elkezdtem tanulni semmit tenni. Nekem nem megy könnyen, ezer program, táblázat, csinálni való fut az agyamban, és ritka az az eset, amikor az akarás át tudja adni a teret a létezés örömének. Bébi léptekben, de haladok, például ezeket a vasárnap délelőttöket egy ideje megmentettem magamnak: tudatosan tervezve nincs program, nincs feladat, semmi, ami elvonná a figyelmemet, csak pihenés sok-sok folyadékkal, nyugiban, magammal. A gyerekek életben tudják magukat tartani pár óra erejéig, és kiválóan elvannak ők is a saját társaságukban ilyenkor, ez a heti kis csendespihenőnk.
Kanyarodjunk is vissza az elejére a kalandos bevezetés után. Kivéve ugye a vasárnap délelőttöket nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek törekvéseink, vágyaink, amelyek mozgatják mindennapjainkat, amelyek előre visznek és utat mutatnak.
Szerintem a legszomorúbb mondatok egyike a „Jó az úgy, ahogy van.” Én ha meghallom ezt a szófordulatot, magamban gyászolok egy vágyat, lehetőséget akkor is, ha az valaki másé volna.
Ugyanígy repes a szívem, amikor azt látom, ha valaki bele mer állni egy álmába, és elindul egy általa elképzelt új cél, lehetőség felé, és ha őszinte, szívből jövő ez a vágy, a sors, gondviselés, ég, szerencse- ki hogyan nevezi, melléjük szegődik, és sikerrel járhatnak.
A körülöttem lévő maroknyi erős csajcsapat minden tagja tanít és példát mutat ebben is számomra. Van nekem három barátnőm, három különböző, szívből jövő kívánsággal. Igazán inspiráló látni, ahogy változnak és változtatnak, nehézségeket, erejüket nem kímélve, nagyon messze a habosbabos rózsaszín világtól, de siker, öröm, kiteljesedés várja őket az úton.
Egyikük pár éve két kisgyerekkel indult neki pár országgal arrébb megvalósítani szakmai álmát. Számunkra elképzelhetetlen lemondásokkal, magyar szót alig-alig hallva, ha nem is az idegenbe, de merőben más kultúrába, szakmai és társadalmi viszonyok közé csöppenve megy előre, és sikeres vállalkozást épít külföldön. Másik barátnőmre azért nézek fel, mert vette a bátorságot ahhoz, hogy az érzelmei vezéreljék. Nem a kényelmesebb, kompromisszumos, társadalmilag elfogadottabb utat választotta, hanem azt, amelyikben megélheti, hogy ő úgy jó, ahogy van. Harmadik példaképem gyermekre vágyott. A legtermészetesebb módon nem adta az ég, de ők párjával együtt az örökbefogadásra is vállalást tettek. Évek és nehézségek múlva válhattak szülővé, de ha ma rájuk nézel, azt látod, gyerek ennél jobb helyre nem kerülhetett volna.
Mi a közös bennük? Vágyaik őszinték voltak, csakis belőlük fakadt. Nem azért akartak változást, hogy valakinek bizonyítsanak. Nem akartak senkinek ártani őszinte vágyaikkal, sokkal inkább a teljességet célozta minden egyes kívánság. Az kívülről is látszott, hogy a fenti sztorik nem rózsaszín ködben, gondoktól, problémáktól, nehézségektől mentes idillben kerekedtek egésszé, belül pedig biztosan sokkal nagyobb drámák játszódtak a lelkekben. Volt sírás, lemondás, veszteség bőven- szóval ha bárki változtatni akar, akkor ezeket is kapja kéretlen bónuszként a csomagban.
A másik dolog, ami a változások kapcsán sokszor az eszembe jut: a vágyakhoz kapcsolódó lehetőség. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lehetőség kivételes, egyszeri dolog.
Sok esetben így is van, várjuk az egyszeri, a varázslatos pillanatot, hogy bekövetkezzen egy régóta várt történés. Azt hisszük sokszor, hogy a változásokat csak valami csoda idézheti elő- megfeledkezünk az apró vagy nagyobb lépések sokaságáról, melyek lehetővé tennék a változást és csak mi magunk teremthetünk neki teret. Például a fenti esetek egyikében sem kizárólag a gondviselés rendezte úgy a szálakat, kellett hozzá emberi döntések sorozata, hogy létrejöhessen a vágyott cél.
Banálisnak tűnő esemény fenti sorsfordító példák tükrében, de napok óta sóhajtoztam, milyen jó volna napraforgókat fotózni. Ehhez sem a sóhajtozás volt a jó lehetőség: kivettem egy szabadnapot, feltöltöttem a fényképezőgépemet, biciklire pattantam, tekertem pár kilométert és egy varázslatos órát tölthettem el a ragyogó, napra éhes virágok között. Régen éreztem ennyire, hogy élek, pedig a lehetőség minden nap ott volt eddig is előttem, „csak” tenni kellett érte.
Sokszor, vagy még annál is többször pedig nem egyszeri a lehetőség, csak (szinte) láthatatlan: mert korlátlannak, időtlennek érezzük, és épp ezért nem is becsüljük eléggé. Például adott a lehetőség minden nap, hogy kifejezzük, mennyi szép pillanatot ad valaki már pusztán a jelenlétével is. De gyarló emberek lévén legtöbbször csak azután tudatosul bennünk, ha már az addig végtelennek tűnő lehetőség megszűnt. Hozzászokunk, mint a nagymamánk hintaszékéhez a sarokban- ugyan nem ültünk benne már évek-hónapok óta, akár bosszankodunk is takarításkor, hogy csak porfogó, nincs semmi haszna. Pusztán azért, mert a mindennapokban nem vesszük észre a benne rejlő lehetőséget: elrepít egy idilli állapotba, önmagunkba. Ha azonban hirtelen meg kellene válnunk tőle, űrt hagyna maga után, hiányt és fájdalmat.
Nem is minden hintaszék egy lehetőség, csak az, amelyhez kedves emlékek, kedves emberek fűznek minket, mint például az én nagymamám hintaszéke. Gyorsan le is poroltam, és megfogadtam, hogy része lesz mindennapjaimnak. Már alig várom, hogy egy jó limonádéval vagy pohár borral a kezemben (vágy)álomba ringasson. Boldog változásokat nektek is!
