Ahogy megyünk egyre beljebb a nyárba, a szabadságba, úgy ébredezik az útravaló kedvem is. Tökéletesen hozzáidomultam ugyan a kanapénkhoz, most is itt talált a délután, de a térkép már többet van nyitva bármelyik oldalnál a böngészőmben. Hív az erdő, a hegy és a tenger, de leginkább az utak végtelenje.
Van, aki ébredés után kezdi a napját a meditációval, aztán olyan is akad, aki két perc alatt üresbe tudja kapcsolni az elméjét bármikor napközben, no és vannak, akik az elalvás előtti meditációra esküsznek. Én meg a sokadik fajta vagyok, aki útközben tud csak kikapcsolni.
A gyerekkorom legkedvesebb időtöltése az olvasás mellett a földgömb és a térképek bámulása volt, órákig tudtam nézegetni egy-egy részletgazdag térképet. Elképzeltem, milyen lehet a táj (ó, hol volt akkor még google maps és utcakép vagy műhold), kik laknak arra, milyen házakban éri őket az éjszaka? Lehet hogy akkor kezdődött a vágyam a végtelen felé?
Amint saját keresetem lett, igyekeztem egy meghatározott összeget a kalandozásra félretenni. Főiskolán egyik évben pár hónapig nem fizettek ösztöndíjat, aztán amikor több havit egyszerre utaltak, pont be tudtam fizetni egy görögországi buszos kalandra. Azon nem sokat gondolkoztam, mi másra is kellene a pénz, hogyan gazdálkodom ki mondjuk a költőpénzemet, annyira erős volt a vágyam a tenger iránt, hogy mind felett győzedelmeskedett. Megérte kicsit őrültnek lenni, a 10 nap alatt amit csak lehetett, felfedeztünk, imádtam minden percét még a sok-sok órás buszozásnak is. Függőként szálltam le akkor a buszról. Masszív és gyógyíthatatlan utazásfüggőként.
A nyári munkák, a megtakarított ösztöndíj, később a keresetből megspórolt forintok nagyja kilométerpénzzé változott. Sose esett nehezemre lemondani márkás cipőről, divatos farmerről vagy étteremről: amíg volt utazós célom, én teljesen boldog voltam vele, és persze azzal is, hogy az én büdzsémhez mért utazásokat kutatni kell, nem jönnek egyből szembe az emberrel. Nem dúskáltunk sosem a pénzben, volt pár igazán keményen spórolós év is, de valahogy mindig kerekedett kalandra való. Még a híresen nagy közalkalmazotti büdzséből is, egyedüli keresőként, kisgyerekkel. Azóta ha jobb is a helyzetünk, megmaradt a vágy arra, hogy kevésből igyekezzünk mind többet kihozni. Nem voltunk soha wellness-szállodában, úgy általában hotelben sem. Ha van meleg vizes fürdő és egy tiszta matrac, nekem az megfelel, és simán elvagyok egy hétig kenyéren és olajbogyón, ha közben egy megfelelően szép tengerpartot bámulhatok.
A karanténhónapok sora nekünk nem hozta el az utazásmentességet, nagy szerencsénkre kétszer is voltunk Franciaországban az elmúlt évben, és annak sincs másfél éve, hogy szinte az utolsó gépek egyikével, de hazarepültünk Nápolyból. Ami viszont változott a bezárkózottabb hónapokban, az az utazáshoz, utakhoz való viszonyom. Valami mást keresek, valami más lett fontos, mint az újabb tájak, újabb éttermek és városok felfedezése, a természet és az épített környezet csodálata.
Nem mondtam le a kalandokról: a családdal idén is tervben van a nyaralás, de valahogy másra vágyom. Jobban mondva másra is. Alig várom a kártyázásokat, az együtt nevetéseket a gyerekekkel, a készülődést, a pancsolást, a sokáig alvást és még tovább fennmaradást egy vízpart mellett.
De ugyanígy vágyom a csendet, a nyugalmat, azt, hogy az agyamat üresbe tegyem, és ne kelljen másokra figyelnem, más igényeinek megfelelnem egy ideig. Vágyom azokat a ritka pillanatokat, amikor egyszerre merülhetek el önmagamban és a tájban. Úgy szeretnék a természetben létezni, hogy szinte észre sem veszem, hol vagyok. Pár óráig csak a következő lépésre ügyelni, nem előbbre tervezni, szervezni, intézkedni, határidőt és távolságot és tiszteletet és fegyelmet és figyelmet tartani.
Nem utolsó sorban valami többet és jobbat találni az útban, mint a lábak egymás után helyezése és a haladás. Néhány alkalommal volt szerencsém megtapasztalni, milyen az, amikor a saját erőm fogytán, és valami mégis tovább segít, ha én magam vagyok az egyetlen akadály.
Nyaranta megesik velem, hogy sportos kihívást keresek, ezek közül két igazán emlékezetes élményem volt. Az első egy születésnapi Balaton-átúszás és körbekerülés volt. Külön-külön még egyiket sem tettem meg, de pár éve minden csillag úgy állt, hogy belevágjak egy barátunk társaságában a 2in1 kihívásba. Egy 50 kilométeres bringázással melegítettünk az átúszásra, majd a kicsivel több, mint 5 kilométeres úszás után még 150 km pedálozás várt ránk. Egészen az utolsó 30 kilométerig bírtam, akkor jött egy óriási holtpont. Kis híján feladtam a sötétben-esőben, de annyira akartam fejben, hogy minden erőmet és egy kávé-kóla kombinációt bevetve valahogy sikerült átlendülni és elindulni az utolsó szakaszra. A legutolsó 10 kilométerből bevallom, sok mindenre nem emlékszem, állítólag nagyon gyors voltam- de szerintem csak az őrangyalok repítettek tovább és a relatíve jó útvonal-ismeretem. Megérkezve nálam boldogabb ember nem volt a Földön.
Másik ilyen élményem is több, mint kétéves. A nagyfiam évről évre elzarándokol Mariazellbe az iskolájával (már ha holmi pandémia nem szól közbe). A legutolsó alkalommal kitaláltam, hogy én is zarándokolok- biciklivel. A megelőző években már néztem az autóból az utakat, kerékpárutakat az útvonal mentén, és kacérkodtam a gondolattal, hogy jó lenne belevágni. 2019-ben családi depózással, de egyedül, két részletben teljesítettem a kihívást. Az első szakaszon csak a 30 fokos meleggel kellett megküzdenem, de gond nélkül teljesítettem az aznapi adagot. A második napra jutott az igazi kihívás: a Rax megmászása. Tudni kell rólam, hogy én kifejezetten rossz hegymenő vagyok, legszívesebben síkon tekerek, de ez itt az Alpokalján nem szokott sikerülni… Felfele csiga, lefele fosoda- szoktam mondani magamról találóan. Mert amit az emelkedőknél is sokkal jobban félek, azok a lejtők, egyszerűen nem érzem jól magam a suhanó biciklin, és a fékkezelésem sem túl hatékony. Ezért volt kihívás nekem az a nap, több, mint 1000 m szintemelkedéssel, hajtűkanyarokkal. Ott egy jó 15 kilométeres szakasz volt az, amit még aznap a kocsiból visszanézve sem tudtam elképzelni, hogy én azon végigtekertem. Azóta sincs fogalmam róla, hogyan sikerülhetett? Azóta keresem és vágyom a megélt érzést az úton.
Hasonló kihívásra, magamban elmerülős és ugyanakkor magamból kilépős életélményre vágyom, amikor mostanság utat képzelek a lábam elé. Pont ahogy Szabó Balázs énekli: „Dadogok a tócsa szélén, hogy: Beleugorjak vagy mégsem?/ Ki tudja mi a van a túlsó végén, hátha csak én vagyok élve”. Egy jelnek vettem Lébényben a Szent Jakab-kagyló jelét, és azóta tervezem, hogy én is gyalogos zarándok leszek, ugyan nem a jakabi, hanem a szívemhez közelebb álló Mária-úton.
A cél Mariazell, gyalogszerrel, tervek szerint öt nap alatt, társaságban, idén nyáron.
Azt mondják, csak jó erősen el kell képzelni, amit akarunk, és megvalósul. Kíváncsian várom, sikerül-e ez a gondolatkísérlet? Mindenesetre én már szinte érzem a Bazilika hűvös márványát a felhevült hátamon, látom a fáradt, de csillogó szemeket és hallom az orgonaszóval kevert ezernyelvű szavakat.
Ámen.
