Múlt héten hiányoltam a napfényes hétvégét, de a mostani bőséggel kárpótolt. Ráadásul mindkét hétvégi nap nagy részét a szabadban tölthettem, erdő-és mezőjárással, kertészkedéssel. Nem is tudom hirtelen, hogy a kert vagy én vártam jobban a téli maradványoktól való tisztulást, a száraz részek eltávolítását, a lazítást, fellélegzést?
Újra és újra elcsodálkozom azon, mennyi hasonlóság van a természet és az ember lelke között? Mostanra lett ideje a már nem szükséges, elhalt részek eltávolításának az életemből, a bőrömről, a ruhásszekrényemből, a jegyzeteimből és a lelkemből, és oda fordulok jobban és jobban, ahol a növekedés lehetősége vár. A tartalmas beszélgetésekhez, a vitamindús ételekhez, a sorozatok helyett a könyvekhez, a zaj helyett a csendhez, az értő társasághoz, tápláló forrásokhoz. Én is természetesen fordulok a fény felé, napról napra jobban vágyom a friss levegőt, a tiszta vizet, a mozgást, az újdonságot.
Sosem voltam az a nagy társasági ember, de ez az elmúlt év azt a maradék hajandóságot is kiölte belőlem, ami megvolt, hogy tömegbe járjak. Egyszerűen nem érzem ott jól magam, ahol sokan vagyunk. Például egy népszerű kirándulóhelyen a sok ember eltereli a figyelmemet a tájról, arról a látnivalóról, amiért én odamentem. Ahogy egyre többen fedezik fel a Kőszegi-hegység népszerűbb célpontjait (aminek örülök, gyertek csak mind többen felénk, van bőven túralehetőség az Írottkőn vagy Óházon kívül is!), úgy keresem a nyugalmasabb napokat a bevált úticélokhoz vagy az eddig ismeretlen ösvényeket, új utakat, helyeket. Igyekszem letérni a bejáratott utakról, szó szerint és átvitt értelemben is, és figyelni a jelekre, melyik az az út, amire szinte magától visz a lábam?
Ez a hétvége arról is szólt, hogyan fedezzünk fel új ösvényeket a népszerű helyeken is? Tegnap az Őrségben sétálhattunk úgy kilométereket, hogy csak két őz és jónéhány madár volt a társáságunk, ma pedig a Tőzike-tanösvényről tértünk le a tömeg elől a Répce-partra bolyongani a csuda időben. Nagyszerű élmény volt hódrágta fák és tágas mezők között sétálni úgy, hogy embert alig láttunk, és persze a tőzikék is megmutatták magukat az út során.
Nekem ez a tavasz ezt hozza most. Nem magányt, hanem értő társaságot, új, kevésbé népszerű utakat, csendesebb vizeket, erősebb kötődést földhöz, növényhez, természethez, szemlélődő figyelmet. Figyelem magamat, ahogy a növényeimet. A kiskertben is igyekszem jobban építkezni az adottságokra, nem az elképzelésemet erőltetni az amúgy gyérecske termőföldre. Megfigyelni azt, melyik növény hová törekszik, melyik az a szeglete a kertnek, ahol nem érdemes erőlködni egyik vagy másik növénnyel. Melyik az a hely, közeg ahol fejlődök, melyik kerülendő?Utánanézni a növénytársításoknak: ahogy én is jobban fejlődök megfelelő társaságban, bizonyos növények is kivirulnak, megerősödnek a jó szomszédságban, némely társulások pedig kártékonyak is lehetnek. Figyelni arra, mennyi tápanyag optimális, mi a túl sok, kevés vagy nem megfelelő? Mikor jó a napfény, mikor üdvösebb az árnyék?
A természet kiváló tanító és élményforrás. Én legalábbis nem tudtam ma betelni a kis fűszálakkal, virágokkal, a harkályhanggal, a Répce lendületével, a nap melegével, a föld illatával, csenddel, szemlélődéssel. Remélem, kitart az élmény a következő erdőjárásig vagy gyomlálásig!
