Nemes Nagy Ágnes után logikusan Polcz Alaine következik a számomra jelentős nők sorában, ugyanis már egy ideje nyakig vagyok kettejük és férjeik levelezésében. Nehezen letehető könyv, főképp, hogy sok újdonságot tudhatok meg mindkettőjükről az élvezetes olvasás közben.
1999. május 31-én szigorlatoztam pszichológiából. Szerettem a tárgyat, talán a legkedvesebb volt mind közül a főiskolán, de nem ezért vésődött be örökre a dátum. Ugyanis pont e nap reggelén halt meg az apai nagymamám, akit magamhoz legközelebbi családtagomnak éreztem. Velünk élt, vagyis tulajdonképp mi laktunk nála. Apám korán meghalt, anyám rengeteget dolgozott, iskolás éveimben nagyanyám várt haza, ő főzte a finomabbnál finomabb ebédeket, vasalta simára a ruhákat és vigyázott rám, ha beteg voltam vagy szünidő volt. Halála nagyon mélyen érintett és egy zaklatott időszak kellős közepén ért, ha nem is váratlanul. Azon a nyáron lettem visszavonhatatlanul felnőtt, és ebben a cseppet sem könnyű folyamatban Polcz Alaine könyvei rengeteget segítettek és alakítottak rajtam.
Első szakdolgozatomat a tartósan beteg gyerekek lelki fejlődéséről, annak speciális vonásairól írtam. A téma nem kerülhette ki a halállal kapcsolatos kutatásokat sem, Polcz Alaine pedig a téma úttörője volt hazánkban, elismert pszichológusként-innen ismertem hát csodás munkásságát. Szakkönyveit nagyon kedveltem, mert tudományosságuk mellett olvasmányosak és irodalmi mértékkel mérve is szépen voltak megírva. Kevés szakkönyv mondhatta el ezt magáról, hamar megkedveltem és kutattam tovább a szerző munkáit, így jutottam el szépirodalmi műveihez is, de kezdetben elsősorban gyászolni és elengedni tanított meg.
Polcz Alaine szakemberként saját jogán és Mészöly Miklós író feleségeként is ismert volt. A háború utáni magyar szellemi élet középpontjában, híres-nevezetes és kevésbé ismert, de rendkívül művelt emberekkel teli, pezsgő és inspiratív közegben teltek napjaik. Gondolhatnánk itt akár fényre-csillogásra is, de nem abban volt részük. Megadatott nekik viszont az a szellemi, nagybetűs értelmiségi közeg, amit őszinte csodálattal bámultam elsőgenerációs értelmiségi-palántaként. Romantikus vonzódással olvastam Polcz Alaine visszaemlékezéseit, levelezéseit- a korszak nagyjai adták egymásnak a kilincset, hol egy híres professzor, hol Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor vagy Nádas Péter toppant be hozzájuk, de még Bohumil Hrabal is vendégeskedett a házaspárnál Kisorosziban. Isteni lehetett így élni, azt hiszem!
Polcz Alaine könyveit olvasva megdöbbentem, hogy bírt egy okos, törékeny nő annyi szenvedést, gyötrelmet elviselni, mint ő? Az Asszony a fronton című könyvét szerintem egyszer mindenkinek el kell olvasnia, és akkor világos volna, mi az, amit senkinek, se férfinek se nőnek nem szabadna átélnie. Nincs az a pénz, vagyon, hatalom, amely megér ennyi egyéni szenvedést- mert abban biztosak lehetünk, hogy a papírra vetett szörnyűségek milliókkal megtörténtek már szerte a világban. Szerintem nincs olyan ember, aki szabad választásából indul háborúba, vagy ha van, az nem elég bölcs és tájékozott.
A háborúról nem tudtam beszélni. Miklósnak annyit mondtam, hogy az oroszok elhurcoltak, így tárgyilagosan, és hogy nem tudom, hányan, megerőszakoltak. Hullámzott a front, mindenkit elvittek. Ő nem kérdezett többet. Anyám sem, soha nem kérdezett többet. Más sem. Senki. Ki mert ilyet kérdezni?
Művein sokszor csodálkoztam: amikor jó pár évvel később Mészöllyel kapcsolatos bonyolult házasságáról ír, tágra nyílt szemmel figyeltem a sorokat. Könnyednek, szenvedésekkel mentesnek nem mondható hosszú házasságukat a nehézségek ellenére annyi derűvel, tisztelettel és őszinte szerelemmel mutatta meg nekünk, olvasóknak, hogy nem tudtam megállni és helyenként megkönnyeztem a nehezebb részeket. Szerettem volna kiolvasni a betűkből, mondatokból, honnan ez a belső bizonyosság mindkét fél részéről, hogy együvé tartoznak a nehézségek, a gyermekáldás elmaradása, betegségek, próbatételek milliói ellenére is?
Ez az élet, az irodalom, a szerelem, a hit története, történése. Néhány dolgot megértünk az egészből – majdnem mindig ez történik –, de a teljességet? Egyáltalában lehet a teljességet megélni, megérteni? Legnagyobb akadálya ennek, hogy elsősorban (és mindig) önmagunkat, saját érzéseinket tudjuk átélni – főként a szerelemben –, a másikét nem.
Leginkább pedig a legmélyebb tisztelettel néztem fel rá, mint az élet majd’ minden praktikájának jó ismerőjét. Kiváló szakács volt, szakácskönyvét olvasva irigyeltem háza vendégeit- de jókat is ehettek! Rend és rendetlenség című könyvéből rengeteget tanultam kezdő háziasszonyként, szakkönyvei pedig a hétköznapi érdeklődőnek is közel hozták a halál nehéz témáját. A tanatológia, azaz a halál és gyász témakörének lelki folyamatait vizsgáló tudományág úttörője volt hazánkban. Ő alapította meg a Magyar Hospice Alapítványt 1991-ben, hogy segítse a halálra készülőket és családtagjaikat a nehéz úton. Az alapítvány a mai napig működik, művei és szakmai életútja mellett a szervezet sikere teszi fel a koronát életművére.
A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére.
Polcz Alaine szinte hivatásos szenvedő volt. De úgy szenvedett ifjú korától szinte haláláig, hogy nem vált egy percre sem áldozattá. Lehetett férj, orosz katona, betegség, másik nő, felettes vagy politikai berendezkedés az élete megkeserítője, ő mindezeken képes volt nemcsak felülemelkedni, de a szenvedésen keresztülragyogni minden vacak helyzetet. Nem nevezném ezt a szenvedéssorozatot mártírságnak, de a lehető legtöbbet hozta ki belőlük. Bár nagyon utálom azt a mondást, miszerint „Ami nem öl meg, az megerősít”- de valahol mégis érvényesnek érzem ez esetben, csodás életutat épített a szenvedéshalmaz csontvázára.
Egyre világosabban látom és tudom, hogyan készített fel az életem minden egyes nagy törése, szenvedése, hogy be tudjam tölteni a célomat. Ha kitértem, el kellett buknom. Miközben sirattam azt, ami elveszett, jött az új. Követhetem az egyes állomásokat és kereszteződéseket. Idáig jutottam a keresésben és megértésben. És ha az életedet átnézted és megértetted – legalábbis azt hiszed – akkor el tudod engedni. A múltat – és a jelent.
Abban a szerencsében lehetett részem, hogy láthattam még élőben, még ha csak a képernyőn keresztül is. Bizonyosan szép nő volt mindig is, de öregedni csodálatosan tudott. E téren is példaképem, szeretnék olyan tisztán, magammal és a világgal harmonikusan öregedni, ahogyan ő tette, bár ebben a felmenőim is szép példát mutattak, különösen nagymamám.
Hiszem, hogy az öregedésre nem akkor kell készülni, amikor ott van. Jó azt jóval hamarább tudni, hogy múló a fiatalság, ez a „minden az enyém” érzet. Az értékrendszerünk is megváltozik egy kicsit, ha a tudatunkba kerül, hogy megöregszünk. Örökösen csak az megy, hogy tartsd magad fiatalon. Mert félünk. Félünk az öregedéstől, félünk a haláltól, elvesztettük a hitünket, nincsenek morális értékeink, nincs mibe kapaszkodnunk. Figyeld meg, ha valaki szépen tud megöregedni, az morális tartást ad. Derűt.
Elmenni is olyan csodásan ment el, annyira várta a szembenézést élete témájával- oly nagyon felkészült, hogy az valami csodálni való volt. 85 évesen, egy reggelen csendben, álmában búcsúzott tőlünk- kottára pontosan, mint nagymamám pár évvel előtte. De örökké itt marad munkássága s reményt adnak szavai:
Az élet nem a halállal végződik.
A kiemelt kép: Fortepan / Hunyady József, 1964. A kiemelt idézetek Polcz Alaine műveiből szemlézve.
