Röviden a kérdésre azt a választ tudom adni, mint az anekdota szerint Popper Péter Lurkó kutyája: „Az attól függ.” De tudom, szerettek olvasni, úgyhogy készültem egy hosszabb válasszal is.
A munkaidőm jelentős részében hivatásos problémamegoldóként feltétlen híve vagyok a tervezésnek. Magánemberként is én vagyok a megrögzött tervező. A listás lány, akinek néha még a listáiról is van egy listája. Ugyanakkor mindkét terepen találkoztam már olyan helyzettel, amikor nem tudtam őszintén kimondani az igent a válaszra.
Menetközben szó estik a tervezés lehetséges csapdáiról is, de kezdjük azzal, miért jó dolog tervezni?
A tervezés a jövőbe vetett hit legszebb megvallása szerintem. Akinek tervei vannak, az vágyja a holnapot, abból egy számára szebbet-jobbat-teljesebbet szeretne formálni, mint az aktuális állapota. Aki tervez, az élni akar. Aki tervez, utazni fog: a legszebb helyre, önmagába. Aki tervez, bátor: a tervhez bátorság kell, néha nem is kicsi.
Gondoljátok csak el, kell némi kurázsi és önismeret ahhoz, hogy például kimondjam: szeretnék továbbtanulni X vagy Y szakon vagy területen. Először is belátjuk, hogy mindaz, ami képessé tenne minket egy vágyott szakma vagy szakterület gyakorlására, még nincs a birtokunkban. Felfedezzük, elismerjük a hiányosságot, önvizsgálatot tartunk. Manapság már ennél a lépésnél elbuknak sokan, őrült magabiztosságot láthatunk például Majka-szerű „magasságokban”. Aztán ha már megfogalmaztunk és (a nyomatékosítás kedvéért javaslom) leírtunk egy bizonyos célt: bátrak vagyunk, hiszen tudva hiányosságunkat, ezen változtatni is készek vagyunk. Munkát ígérünk az új tervvel, izzadtságot és néha könnyeket. De csakis magunknak, magunkért.
A fentebb idézett, általam nagyra tartott Popper Péter pszichológus fogalmazza meg:
A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.
Csak bólogatni tudtam, mikor olvastam- tehát a tervezés, az új célok, feladatok meghatározása élni, túlélni is segít.
A nagy terv sokszor rendkívül félelmetesnek tűnik. Munkában és magánéletben is nagy barátja vagyok a részekre bontás varázslatának. Ha túl nagy falatnak látszik valami: rágd apróra, rögtön emészthetőbb lesz. Ugye de csodás a mi kis anyanyelvünk? Projektmenedzsmentben, életleckékben is segítségünkre van egy kis magyar nyelvtan 😊
Holokauszt-túlélők egész sora fogalmazta meg, hogy a legnehezebb percekben is volt mit várniuk: a végtelennek tűnő időt apró egységekre felbontva a következő reggelt, sorakozót, vacsorát, napfényes napot, fű sarjadását várták. Eltervezték fejben, hogy ott lesznek, részfeladatokra bontották a vágyott célig tartó lépéseket és végül sikerült túlélni a szinte túlélhetetlen borzalmakat is. Hiszen a jövőn volt a fókusz, nem a pusztító valóságon.
Túlélők mellett a gyerekektől is rengeteget tanulhatunk. Ha van állni-járni tanuló csöppség a környezetünkben, érdemes megfigyelni, milyen igyekezettel, mennyi erőfeszítést beletéve akarja-vágyja az új mozdulatokat. Ha nyolcvanszor visszahuppan, nyolcvanegyedszer is nekiveselkedik- rengeteg munkát tesz az előre jutásba és időnként a kudarctűrő képességük is végtelennek látszik a szemlélő számára. És az őszinte öröm: amikor végre hosszas munka után sikerül valami a babáknak, csak úgy bugyog belőlük az életszeretet.
Ezt az ős- örömet, a saját erőfeszítésből létrehozott valami felett érzett felhőtlen érzést vágyjuk átmenteni később más céljainkra, több-kevesebb sikerrel. Ugye, milyen aranyporos pillanat, amikor egy saját kezünkkel létrehozott produktum felett örömködhetünk? Legyen az egy tápláló étel, egy kép vagy egy helyrekalapált bútor- az érzés, hogy valami hiányzott innen, hozzáadtam önmagamat, az időmet, tudásomat és most nincs hiány, az káprázatos tud lenni.
A tervezés eredője és fokmérője mindig az ember, a tervezés sikeressége a tervezőtől függ. A jó terv tekintettel van másokra, mások méltóságára s nem kirekesztő. Például hogy csak a közelmúlt nagy vihart kavart eseményeiből idézzek egyet: nincs az a nagyhatású, művészileg értékes színielőadás, ami megér annyit, hogy egy embert porig alázzanak a létrehozás folyamatában. Ilyen szempontból számomra nincs „szent cél”, sőt okádni tudnék, ha ilyesmire hivatkoznak hatalmi pozícióban lévő emberek. A jó terv nem öli meg mások álmait sem. Például ha én egy családi házat szeretnék, de a társam belerokkanna a munkába, hogy kifizessük a rengeteg hitelt, akkor célszerű átgondolni, reális-e a vágyam? Hogy lehet belőle másként megvalósuló, de nekem is jó terv? Biztosan szeretném azt a házat vagy a társadalmi, családi nyomás hatására szajkózom magam is? Biztosan kell 150 négyzetméternyi tér nagy kerttel? Vagy elég lenne 40 négyzetméternyi, csak közelebb a központhoz, munkahelyhez? Sőt, őszintén szólva a kerti munkák riasztanak is kissé, egy nagy balkonnal sokkal boldogabb lennék? Érdemes vágyainkat megszűrni többször, több körben- néhány esetben kiderül, örökölt vagy innen-onnan felkapott kívánságok, nem belső meggyőződésünk termékei. A tervezés és önismeret szépen összefonódva vezethet el a jó tervig.
A tervezés nem csupán üres lista, megszerzendő dolgok, még rosszabb esetben haszontalan holmik nevének egymásutánja. A lista mámorában néha magamnak is önfegyelmet kell gyakorolnom. Nem akkor vagyok kiváló tervező, ha jó hosszú az a lista. Hanem akkor, ha csak olyan tételek kerülnek rá, amelyek gyarapítanak. A célomat és engem, mint személyt is szolgálnak. Nem érdemes csak azért rávenni bármit a listánkra, hogy pipálhassunk: ugyan borzasztó jó érzés a sor végén ott látni a sikert jelző szimbólumot, de az igazán jelentős listáknál nem érdemes önmagunkat áltatni. Ami nem kihívás, nem jelentős, vagy akár teljesen felesleges- azt miért is kellene elérnünk? Nem az az igazán művelt ember, aki számtalan könyvet olvasott- ha nem okoz benne változást egyik sem, nem hat életére, cselekedetire, nem idézi fel sorait egy-egy fontos helyzetben, mivégre az olvasottság? Vagy látjuk, halmozzanak fel bármilyen mesés vagyont bizonyos rétegek, celebek, sztárok, sztárocskák- talán ebben a csoportban a legtöbb az önmagával meghasonlott, szuicid hajlamú beteg ember. Kevés őszinte mosolyt látok a dollármilliárdok mögött, szóval a több általában kevesebb.
A jó terv figyelembe veszi az adottságokat, a környezetet. Gondoljunk csak a faültetésre. Bölcs (és optimista) ember úgy ültet fát, hogy tanulmányozza, milyen hely ideális a facsemetének, mekkora lesz kifejlett példány korában, árnyat tart-e neki valami, ő maga árnyékot ad-e? Az első ásónyom megtétele előtt a tervező már a vastag fatörzs, a lombkorona látnoka. Nem ültet sivatagba fenyőt vagy az Alpokba pálmát, mert abban kódolva a kudarc, és a tervezésnek pont az a célja, hogy az elkerülhető buktatókat kikerüljük.
Az iparban van egy csodálatos eszköz a tervezéshez, röviden FMEA-nak, kicsit hosszabban Hibamód-és hatáselemzésnek hívják ezt a csodafegyvert. Ha megfelelően használnák az alkalmazók, tengersok pénzt, energiát, kudarcot spórolnának meg vele- hisz ezért találták ki. Azokat a kockázatokat segít feltárni, amelyek elkerülhetőek néhány lépéssel. Ha megfelelően készítik és gondozzák, olyanná lesz, mint mondjuk egy egyre nagyobb felbontású térkép az ideális működéshez. Segít, ha A-ból B-be akarok eljutni optimális útvonalon, kikerülve a mocsarakat, aknamezőket, tévutakat. Nem megfelelően alkalmazva meg egy küzdelmesen létrehozott karakterhalmaz, ami legalább jó sokba került.
A tervezés nem egyenlő az álmodozással, ábrándozással. A jó terv elérhető: nem azért gondozzuk, hogy az örökös seggreülést gyakoroljuk ki vele. Persze kellenek a kudarcok is, ahogy a kisgyereknek is a hátsóra huppanás. Abból tanulunk mindannyian. De az is kell, hogy két huppanás között mindig legyen meríteni is a következő próbálkozáshoz: energiát, pénzt, kedvet, erőt.
Na ezért kell, hogy a cél a sajátunk legyen úgy istenigazából- egy idő után a külső kényszer nem erőt és energiát ad, hanem kényszert és frusztrációt- és akkor szerencsés esetben feladjuk. Hogy miért szerencsés? Mert nagyon sokszor látok fogukat összeszorítva küzdő embereket, hogy „csakazértis” megmutassák, hogy menni fog, vagy mert ahhoz gyávák, hogy megkeressék a saját kis ösvényüket. „Apumondta” egyetem, vagy egy lélekölő, valós érték nélküli munka, nárcisztikus társ vagy főnök presszúrája, és van aki végigcsinálja és élete végéig marad bent mások terveiben. Csakhogy a testnek ritkán lehet hazudni, és ilyenkor nem szoktak elmaradni a testi vagy pszichés tünetek és tragikus következmények sem, és az a kegyetlen vég hamarabb jön sajnos…
Ha egyértelműen jó dolog a tervezés, ha meg lehet tanulni a tervezés praktikáit, akkor miért is van annyi kútba esett terv, annyi kudarc és oly sok ülve maradás a hátsóra érkezés után? A válaszok sokfélék lehetnek, mégis egy a gyökerük szerintem.
Munkában gyakran alkalmazom az 5 miért? elemzést. Ez is egy, a mindennapokban remekül használható problémamegoldó eszköz. Egyszerű, már-már ösztönös módszer: néhányszor megkérdezed egy adott problémával kapcsolatosan, hogy „Miért?” Ugyanúgy, mint egy hároméves, hogy 3-6 őszinte és logikus válasz után eljuss az úgynevezett gyökérokig. Ezt azért hívják gyökéroknak, mert igazából innen ered a probléma. Ezt az alapproblémát kell megkeresni és megszüntetni ahhoz, hogy a hibajelenség megszűnhessen.
A tervek kudarca mögött szakértők véleménye és az én tapasztalataim alapján is gyakran ugyanaz a gyökérok áll. Rögtön rávágnánk kapásból, hogy a hiányzó motiváció, ugye? Hiszen azt tanultuk, tapasztaltuk, hogy ha valamit nem akarunk úgy igazán, akkor gyakrabban lesz belőle kudarc.
Én viszont tovább mennék egy Miért? kérdéssel. Miért nincs bennünk elegendő akarat, miért hiányzik a motiváció?
És a mélyben keresgélve ismét eljutunk magunkhoz, a legbensőnkhöz. Ami nem belőlünk, a legmélyebb saját meggyőződésünkből fakad, az többnyire halálra van ítélve, legyen bármely nemes, építő szándék, mesteri terv, remek ötlet. Nagy kedvencem, Ottlik Géza fejezte ki gyönyörűen:
Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen.
Ottlik vágyról, reményről beszél, én tervről. Mégis talán ugyanaz minden a mélyben: széllel, azaz önmagunkkal szemben tervezni sem érdemes. Ami igazán mi vagyunk, az pedig sokszor szinte magától sikerül, hívhatjuk bárminek, csak kérlek, véletlennek ne. Abban továbbra sem hiszek.
Csak szinte sikerül magától. Tőlünk sikerül. Általában évekig, évtizedekig küzdünk a rátalálás problémájával. Amíg leásunk és megtaláljuk a mélyben a sok felszíni csábítás ellenében a mi kis aprócska gyöngyünket, tengernyi munkánk fekszik benne. De megéri: egyszeriben ott terem a Minden.
