Az élet az optimizmus szemüvegén át
Képzeljétek, új hobbim van. Néhány hete rajzolni tanulok. S nemcsak rajzolni tanulok, de legalább ilyen fontos, hogy a rajzolással magamat is tanulom. Van egy rakás okom arra, miért a rajzolásra szánom a szabadidőm egy szeletét? A három legfontosabb a következő:
Iskola, középiskola, munka, választások, ünnepek, hétköznapok, ilyen gyöngysorokat fűzünk mostanában sokan. Minden választás egy ünnep, hol kisebb, hol nagyobb.
Jókor jut eszembe, ugye? Legalábbis jó későn, de hát ettől bakancslista, és még a nyár is tart. Nézzétek el nekem: holnap kezdődik a nagy nyári szabadságom.
Aki esetleg hasonló cipőben jár, vagy szeretné kimaxolni a következő három hetet, tartson velem. Hoztam 30 könnyen és minimális költséggel megvalósítható ötletet, amelyeket magam is kipróbáltam az elmúlt hetekben, vagy pont ebben a két nyugalmas hétben tervezem. Böngéssz és válassz közülük annyit, amennyi jólesik!
Kőkemény telünk volt, tele nemcsak hideg napokkal, de számos erőpróbával, kudarccal és veszteséggel. Ennek egyenes következménye volt egy olyan betegséghullám kis családunkon, amelyet rég tapasztaltunk. De néha a rosszért is érdemes hálát adni: amikor az élet megállásra késztet, és lenyom pár napra az ágyba, párnák közé önmagunkkal, akkor a lázálmokból „véletlenül” többet tanulunk magunkról, mint az év 362 napjában a tudatos törekedés közben.
Ezekben a napokban jött szembe velem a kérdés: Milyen álmaid voltak gyerekként?
Kilencedik éve ülök le magammal, egy nagy pohár vízzel, egy tollal, a naptárammal és a Yearcompass tervezővel az év végi napokban. Bár munkás feladat, nagyon szeretem összegezni, summázni az eltelt időszakot, levonni a tanulságait, javát tovább mentve tervezni a következőt.
Idén először negyedévente is készítettem kis állapot-ellenőrzéseket, mert 2022 hihetetlen változásokat, tanításokat adott, melyek egy része nem várhatott decemberig. Azt hiszem, ennyire intenzív évem sosem volt még. Ez volt zsinórban a harmadik olyan év, amikor kevés külső körülmény állt a dolgok szerencsés alakulása szolgálatában, mégis sikerült egy tartalmas és gazdag évet kanyarítani. Tanulságos számomra, hogy nem a körülményeink, sokkal inkább reményeink, álmaink alakítják az életünket, és bízom benne, hogy jövőre sem lesz ez másként.
tettem fel a kérdést, mert engem vonz. Évszaktól függetlenül, ha igazán elemi kikapcsolódásra vágyom, víz felé visz a lábam. Szeretem hallgatni a forrás csobogását, a patak sodrát nézni, még a nagy Duna is elbűvöl, de igazán az állóvizek vonzanak. A helyi csónakázótó is csodaszép, de már alig várom, hogy a kedvenc rohonci tó partján üldögéljek vagy a Balaton összes színét, illatát magamba építsem.
Röviden a kérdésre azt a választ tudom adni, mint az anekdota szerint Popper Péter Lurkó kutyája: „Az attól függ.” De tudom, szerettek olvasni, úgyhogy készültem egy hosszabb válasszal is.
A munkaidőm jelentős részében hivatásos problémamegoldóként feltétlen híve vagyok a tervezésnek. Magánemberként is én vagyok a megrögzött tervező. A listás lány, akinek néha még a listáiról is van egy listája. Ugyanakkor mindkét terepen találkoztam már olyan helyzettel, amikor nem tudtam őszintén kimondani az igent a válaszra.
Menetközben szó estik a tervezés lehetséges csapdáiról is, de kezdjük azzal, miért jó dolog tervezni?
Kérdezte ma a fenti kérdést kedves kollegina. Épp ablakpucolás közepette ért a kérdés, volt időm érlelni a választ magamban.
Az első, ösztönös válaszom az, hogy nincs más választásom. Nőként születtem erre a világra, ennek minden ajándékával és terhével. Ezt élem, ezt hajtom virágba, ezt nevelem-növelem magamban, és rendben vagyok ezzel a csajos dologgal, úgy érzem.
Nem mondom, hogy sosem voltak ezzel nehézségeim, életem első néhány évében például ha masnit fontak a hajamba, hangos kiabálással így reagáltam: Fiú vagyok, fiú vagyok!
Ma egy szinte egész napos gyalogtúrán vettem részt. A nagyjából tízfős társaság a havas szántóföldeken, mezőgazdasági utakon bandukolt, hogy a környék kevésbé nyilvánvaló kincseit felkeressük. A nagy attrakcióktól mentes útvonalvezetés, a reggeli köd, a hófödte táj és a maroknyi csapat együtt tette lehetővé, hogy egyedülálló élményben legyen részünk. Igazi adventi készületi túra volt ez, a külső körülmények csak kevéssé nehezítették a befelé- és néha-néha az egymásra figyelést.
Ahogy a lakott területeket elhagytuk, keskeny ösvényeken vagy traktor szántotta mélyedéseken vezetett utunk. Többször ugrattuk egymást azzal, hogy „lábnyomodban járok”. Ami adott esetben egyszerre könnyítette és nehezítette meg a túrázó dolgát.
Milyen is a másik lábnyomát követni?
A héten egy egészen fantasztikus kommunikációs tréningen voltam. Mondhatná az, aki ismer, hogy én tudok és szeretek beszélni, miért van szükségem effélékre?
Nos, tartozom egy vallomással, s mindjárt kettő lesz belőle: szerintem nem tudok, és ha jobban magamba nézek, nem is szeretek túlzottan beszélni. Harmadik indokom pedig megingathatatlan: szerintem nincs a földön olyan ember, akire ne férne rá az ismétlés és némi újdonság megtanulása. Tehát akármilyen tanfolyam, workshop, ismeretterjesztő előadás legyen is az, én örömmel veszek részt, ha módomban áll. Sokkal kevesebben, mint szeretnék, hol a rendelkezésre álló előzetes tudás, hol a véges anyagiak, de legtöbbször a drága idő korlátozzák tanulmányi vágyaimat.